Raszkolnyikov amúgy is alkalmas arra, hogy tézis legyen; sőt leginkább tán arra alkalmas. Amikor Kamarás Iván a színpad legelejéről a pofánkba üvölti az első mondatot, miszerint miért is ölt ő - szívem szerint rögtön válaszolnék rá, hiszen máris tudom, és nem onnan, hogy láttam és olvastam valaha, hanem onnan, hogy ő - egzaltált exteriőrjével és mániákus interiőrjével - azonnal közli. Beteg szegény.
A tézisnek ebben a pillanatban lőttek; nagyjában-egészében a konfliktusnak is. Azon ugyanis ettől a pillanattól kezdve már nem érdemes elmélkedni, hogy Raszkolnyikov miért követte el a szörnyű kettős gyilkosságot, milyen önemésztés lesz rajta úrrá, hogyan birkózik meg lelkiismerete démonaival - ezt a Raszkolnyikovot ugyanis bármely bíróság
legfeljebb kényszergyógykezelésre ítélné,
amilyen pechünk van, nem életfogytig.
Kamarás Iván leplezetlen és intenzív hatásokkal operál, félelmetes és talányos; ilyenek szoktak lenni a zseniális és bomlott elmék, a Hannibal Lecter például, akinél, ugye, fel sem merül a kérdés, hogy milyen viszonyban van a tetteivel, mert hát szociopata és pszichopata, és ilyen viszonyban van velük. A bárányok hallgatnak többek között azért remek opus, mert Lecter járulékos zsenialitása okán óriási meccs meg izgalmas versenyfutás bontakozik ki benne a "normális" társadalom és az őrület között. De az egy másodpercre sem merül föl, hogy lélektani, mi több, erkölcsi mélyfúrásokat végezzünk tettei ürügyén.
Hogy Dosztojevszkij fejében mi munkált a regény írása meg a főhős kifundálása közben, arról terjedelmes szakirodalom tudósít, de a színmű szempontjából majdnem lényegtelen. Hogy Ljubimov fejében mi munkált jó húsz évvel ezelőtt, az immáron legendás vígszínházi előadás rendezésekor, az nem éppen lényegtelen, csak korszakfüggő volt; ha jól emlékszem, a bűnelkövetés társadalmi kontextusa volt hangsúlyozva benne. Tordy fejében pedig az a feltehetően releváns gondolat motoszkálhatott, hogy a sok minden által motivált és egyben semmi által nem igazolható gyilkosság elkövetése után mi zajlik Raszkolnyikovban és körülötte; erről lehetne beszélni, még akkor is, ha én speciel nem ebben mélyednék el fölös szabadidőmben.
Noha Kamarás Iván ügyel arra, hogy megmutassa Raszkolnyikov kiemelkedő képességeit (nota bene: ebben nagy segítségére vannak a kollégák, akik úgy viszonyulnak hozzá, mint egy rendkívüli személyiséghez), alakításának egésze azt sugallja, hogy nem ezek, hanem az elme és a lélek betegsége készteti ölésre - ezért válik lényegtelenné a bűn, a bűnhődés, valamint Raszkolnyikov kapcsolata a többi szereplővel. Tordy Géza mint rendező ezt alighanem jóváhagyta; nyilván lehengerelte őt mindaz, ami Kamarás színészi személyiségében lehengerlő. Ami engem illet, az ilyes hengerlésre leginkább monodrámában lennék vevő, ha ugyan egyáltalán; ott ugyanis nem érezném az attitűd romboló hatását, hiszen legföljebb a darab és egyéb holt anyagok eshetnek áldozatul. Itt és most azonban néhány sokkal jobb sorsra érdemes színészi alakítás zúgott el a darab mellett és hullott a semmibe.
A kezdetben emlegetett mozaikos jelenetezésnek köszönhetően ezeket a figurákat azért meg lehetett csinálni - legfeljebb minek; hát azért, felelek magamnak, hogy többen, én is, kedvünket leljük a játékban.
A Szonyát játszó Hámori Gabriella nemrégiben a Liliom Julikájaként győzött meg engem tehetségéről - és most újra meggyőzött; még arról is, hogy a bizonyos értelemben partnerhiányos helyzetben is magabiztos. Szonya az általa kínált kötődéssel valamiféle megváltás lehetőségét nyújtja tálcán Raszkolnyikovnak, aki ebben az előadásban csöppet sem érdekelt az ilyesmiben, de Hámori játékában mégiscsak benne van, ami Szonyából fontos. Még a ruha is szomorú és öntudatos rajta (Dévényi Rita jelmezei meg általában is jók).
A Szvidrigajlovot játszó Kulka János szerepe szerint is, játékában is afféle zárvány az előadásban; magányos, borús, zárt alak, akinek már legelső megjelenése előrevetíti a tragikus véget. Kulkának mostanában jobbára ilyen szerepek jutnak - mármint olyanok, amelyekben meglehetősen magára hagyottan fogalmaz kerekre egy emberi lényt. Nem is kerül különösebb erőfeszítésébe, gondolom; az ellentétektől hemzsegő karakterek
menni szoktak Kulkának,
ez a Szvidrigajlov elegáns is meg elhagyatott is, merev és intim, bátor és félénk. Szeretetre vágyik, adni meg kapni kéne - aztán meghal, egyetlen mozdulat az egész. Kulka jeleneteit nagyon szerettem ebben az előadásban; lehet bámulni, hogy ennek a minden harsányságtól, túlzástól irtózó színésznek milyen aprócska gesztusai képesek megtölteni ezt a nagy, kongó színpadot. Ha én színigazgató lennék, mentsen Isten, gondolkodnék darabban neki.
Nem tetszett viszont Kern András; és nemcsak azért nem, ami az első kritikák megjelenése óta nagyvárosi pletyka, hogy "tiszta Columbo", hanem mert semmit sem magyarázott el ebből a kivárásra játszó Porfirijből, aki csak üldögél, és várja, hogy Raszkolnyikov besétáljon a nem is nagyon fifikás csapdájába. Kern ellenben téblábolt, nyújtott léptekkel gyalogolt - aztán egyszer csak vége lett az előadásnak.
Marmeladovot Borbiczki Ferenc játssza; igazi lecsúszott alkoholistát, azt a bizonyos kudarcos jóembert formálja meg belőle; Pap Vera ennél szélesebb skálán adja a megözvegyült feleséget, a három árvával kínlódó, elgyötört, mégis légies és költői asszonyt, igazán szép a toron produkált őrülési jelenet, és egyáltalán: Pap Vera milyen jó formában van mostanság, jutott eszembe a végén.
És volt még sok kínlódás, szerepletudás, átsiklás, megúszás.
Csáki Judit
