Gondolná az ember, hogy bizonyos tartalmak fölött eljárt az idő; a Szkalla- (csehül Sztraka-) lányok interurbán kapcsolata a valahai vasfüggöny két oldalán ma tényleg nem több, mint amennyit Nyíregyháza és Sopron vagy New Jersey és Arizona távolsága jelent: praktikus nehézség. Hajdani súlya mára beépült a darab cselekményébe: özvegy Orbán Béláné életen át tartó, megannyi nehézség, couleur locale által súlyosbított szerelmi regényébe, a Csermlényi (csehül Molnár!) Viktorral folytatott viszonyba.
Jan Marek díszlete mintha a Csirkefejhez készült volna: egy gangos bérház udvara, tűzfallal, ereszcsatornával. Itt játszódik minden, noha a drámában egyetlen jelenet sem játszódik az udvaron. Az udvar tehát nem udvar, hanem
egy darab megereszkedett Kelet-Európa;
keréken jár belé nemcsak a taxi, a tolókocsi, hanem a pianínó is, mert olykor presszó. Megint máskor Orbánné lakása, az Egérkétől elválasztott rabicfallal, vagy éppen az utca, ahol a meglett korú asszony órákig sétál a fütyülős szélben hájas öregember-szerelme ablaka alatt. Akit azonban féltékenyen őriz a klasszikus mama, Cs. Bruckner Adelaida (ez nem fordul csehre sehogy).
És ez a szomorúan valóságos, mégis bármely átalakulásra képes díszlet, valószínűleg ez Petr Lébl értelmezése. Ahogy itt az álmok és vágyak megképződnek, majd semmivé válnak, pontosabban belehullanak az udvari klozetba, mint az utolsó bőséges vacsorában testet öltött szerelmi légyott termékei - a fánkok gurulnak mindenfelé az udvaron -, azon már csak röhögni lehet, olyan röhögéssel, amely erősebb minden sírásnál, és be kell tőle pisilni, és Giza, a garmisch-partenkircheni úriasszonnyá avanzsált aggódó nővér be is pisil. De ez már a vég.
Közben Orbánné van, az őt játszó Iva Janzurová, aki már csak rendkívül eleven és játékos arcával, annak minden izmával és párnácskájával is eljátssza Orbánné életét; és nemcsak az arca játszik, hanem a fantasztikusan, kívülről-belülről energikus színésznő egész teste, tartása, háta és lábfeje. Ez itt egy középkorú asszony, akit szétfeszít az élet és az életvágy, a szenvedés és a harc; aki megérdemel mindent, és akkor egy Paula nevű műnő elhipnotizálja előle a megroggyant, hangját vesztett kültelki énekest.
És igazán nagyszerű a Gizát játszó Eva Holubová, és jók a többiek is, rengeteg az ötlet, rendezésben, díszletben, mindenben - ez itt mégis Orbánné nagy játéka. Iva Janzurovát kaptuk ajándékba ezen az estén.
Az Ivanov - az más. Ott az Petr Lébl tétje, hogy vajon a formátumnélküliséget, a karizmától, súlytól, férfiúi vonzerőtől, majdnem mindentől mentes szétesettséget lehet-e - ezúttal nem a szó műfaji, hanem hétköznapi értelmében - drámává stilizálni.
Hát nem lehet, mondom; noha rengeteg néznivaló akadt az előadásban. Lehet itt is kezdeni a díszlettel, amely ezúttal a rendező, Petr Lébl munkája: egy kis fakalicka a színpad közepén, leginkább tán egy szerszámos kamrára hasonlít, ebbe zsúfolódnak a szereplők, éppen a legnagyobb létszámú második felvonásban, míg a sokkal levegősebb elsőt a voltaképpeni játéktér és egy függöny előtt játsszák. Ez a sufni mozogni és gurulni tud, de
mindenekelőtt nyomaszt bitangul
Ivanov is nyomaszt; úgy cselleng, lézeng, lődörög, mintha máris egy halott kísértene. Ha belegondolok, tán éppen ezért nem igazán drámai, amit látunk, mert tétje már nincs, egy végállapot, meglehetősen dicstelen.
Szóval Ivanov, akit Bohumil Klepl jó adag szplínnel hoz, voltaképpen már a legelején halott; egyetlen másodpercig sem hisszük fellángolását Szása iránt, tán mert ő sem hiszi, csak a legősibb motiváció, a tehetetlenségi nyomaték hajtja komótosan a tervezett esküvő és a megvalósított öngyilkosság felé.
Van idő és mód az isteni színészi játékot bámulászni; de mielőtt globális elkeseredésünkben oda jutnánk, hogy "bezzeg ott", még az is felötlik, hogy ez az ottani élvonal, élvonal pedig nálunk is van, tehát nyugodtan és büszkén: "bezzeg itt".
A negyedik felvonás elszakadni látszik az előző háromtól, amennyiben felgyorsulnak a váltott szereplők közt zajló dialógok, ekként nyomatékosítva, hogy ehhez az újabb frigyhez igazán senkinek, még az ambiciózus kis Szásának, a menyasszonynak sincsen sok kedve. Ha lenne értelme Petr Lébl rendezése láttán a csehovi értelmezési hagyományra hivatkozni - nincsen -, azt kellene mondani, hogy éppen ellene feszül. Az eredetileg leginkább kóda jellegű végjátékot - melyben valójában nem történik semmi (új), csak az a bizonyos fegyver sül el valóságosan - itt úgy játsszák, mintha ekkor történne minden, leginkább a megvilágosodás: mindenki most jön rá arra, amire már a legelején rájöhetett volna. A hagyományosan gyönyörűséges tabló - melyről Ivanov hiányzik, mivel ő a színen kívül lövi főbe magát, és csak a többiek merednek egymásra - itt is elkészül, és kevésbé tragikus, mint inkább melankolikus. Tragikussá bennünk lesz; mondtam már, Petr Lébl 1999 karácsonya előtt két nappal felakasztotta magát a színház zsinórpadlásán.
Csáki Judit
