Úgy kell nekem. Ebből a valaha játszhatatlannak titulált, múlt század eleji drámából láttam én már két remek előadást is, és ha eszemnél lennék, most azokról írnék inkább. Székely Gábor rendezte mindkettőt, az egyiket 1978-ban Szolnokon, a másikat négy évvel később a Katonában. Ez az előnye annak, ha valaki öreg.
Békéscsabán
nagyon kevés a jó színész,
és nekem még velük sem sikerült találkoznom. De mert a zsöllyében üldögélő kritikussal nagyjából egy felvonás múltán "lehet beszélni", beértem azzal a kevés tisztes alakítással is, amit láttam azért itt-ott felvillanni. Gyorsan letettem arról, hogy Húber úr, az élettársa, a szeretője, az anyja, a nővére, a volt iskolatársa és a többiek alakjában fel fogom majd fedezni a boldogtalanság megannyi lehetséges változatát a hozzájuk rendelt színes motivációhalmazzal - de ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy erről a rendező, Telihay Péter is letett - amit elegánsan úgy is lehetne fogalmazni, hogy "hagyta élni a szöveget", de hát éppenhogy megdögleni hagyta, csekély számú kivétellel, a szabályt erősítendő. Helyette "vándorötletekkel" pakolta meg a színpadot: térbe állított bútorok, rengeteg vekker stb.; és azért nem mondom most, hogy lenyúlta valakitől, merthogy saját magától nyúlta le, az ő szegedi Csehov-előadásaiban voltak a helyükön mind. (Igaz, józan ésszel nemigen lehet arra számítani, hogy valaki Csehovot néz Szegeden, aztán néhány év múlva Füst Milánt Békéscsabán...) Egyébként meg itt is minden fekete, ahogy e hasábokon az Amalfiról írtam néhány héttel ezelőtt, de ez nem vándorötlet, hanem az általános közérzetnek az ő eluralkodása. Amit csak fokoz a számomra megfejthetetlen rejtély: vajon miért éppen ezt a darabot álmodta Telihay Péter ide, a békéscsabai Váci - azaz sétáló- - utcába?
A Gáspár Tibor játszotta Húber úrnak a legfőbb jellemvonása a rossz idegállapota - drámaiatlan egy effekt. Az anyukát játszó Muszte Anna elsősorban is hangos (pedig még a darabbeli nagyothallást is csak hazudja), másodsorban is kétszer játszik: amint mond, el is mutogatja, mintha jelelne. (El lehet képzelni a "hát velem mi lesz..." kezdetű tirádához a két, előbb a mellkasközép, majd a kétoldali semmi felé hajló kart.) Kovács Edit, aki Nemesváraljai Gyarmaki Rózát, Húber élettársát játssza, szinte virít a maga hétköznapi természetességével; ez ránk is fér, merthogy a szeretőt, Vilmát alakító Tarsoly Krisztina ugyanezt teszi a maga civilségével. Karczag Ferencet - különösen markáns karakterekben, mint ez a Beck nevű volt iskolatárs is - sokkal jobbnak szoktam látni, ezért aztán Telihayra nyomom a felelősséget, mert nemcsak színészből, hanem színészvezetésből is kevés volt itt. Boldogtalanságból, abból volt sok.
Ha§liebe, mondja a német
arra, amit Genet Cselédek című darabjában a két cseléd érez az úrnő és egymás iránt is - azért előbbi viszonyban több a "ha§", utóbbiban a "liebe", de ez nem olyan fontos. Nem tudván kire hagyni egy nyolcéves gyermeket, útban a Pesti Színház felé az ember ekképpen summázza neki a darabot: a két cseléd az úrnő távollétében próbálgatja annak ruháit és szerepét, aztán meg akarják ölni, de végül az egyik inkább öngyilkos lesz. Én voltam legjobban meglepődve azon, hogy az előadás végén egy cseppet sem kellett igazítani a mesén, ugyanis pontosan ezt láttuk. Mesét. A gyerek elégedett volt, én csalódott. Az én csalódásomat az is fokozta, hogy a rendező, Forgács Péter ugyanebből a darabból, ugyanezzel a díszlet- és jelmeztervezővel, a nagyon tehetséges és nagyon eredeti Füzér Annival takaros kis produkciót kerített tavaly Nyíregyházán; abban volt minden: odaadó, tehetséges színjáték, pontos ritmus és persze elsősorban Genet, a maga igencsak összetett pszichéjével.
És hát nem mondhatni, hogy a fővárosi trió - Börcsök Enikő, Pap Vera és a Madame szerepében Igó Éva - nem elég profi, vagy nem elég tehetséges, merthogy mindkettő, sőt. Sőt bizony, amennyiben a leghagyományosabb lélektani realista játékmódon kívül is mindhárman tudnak bármit, ha erősen kérve van tőlük. Itt ki-ki hozta valamilyen formáját - és noha picit sem volt kétséges, amit fentebb állítok róluk, meg aztán dolgoztak is keményen -, mégsem a legjobbat. Akadozott a ritmus - azaz olykor leült az előadás (lásd a kopf harmadik mondatát); a játék többnyire beleragadt a szavak és mondatok elsődleges, felszíni jelentésébe -, azaz éppen Genet szelleme illant el ilyenkor, és maradt a kerekded gyerekmese.
Forgács Péter - akit alighanem éppen a nyíregyházi siker röpített egyenest a budapesti sétáló- (azaz Váci) utcába - nem bírt kiötölni egy újabb interpretációt (ezt értem), nem bírt ellenállni a megtisztelő felkérésnek ugyanarra a darabra (ezt nem értem), és nem bírt legyártani egy tisztességes kópiát (ezt is értem; félek, belejön majd ebbe a virágzó rendezői iparágba; itt ugyanis egész oeuvre-ök tudnak összejönni egyetlen darabból, mert mégiscsak nagy ez a mi hazánk).
Füzér Anni volt a legjobb; a díszlet ugyan természetesen emlékeztetett az előző előadáséra, de mégis - vagy éppen ezért? - játékos volt és Genet-szerű. A gyerek is nagyon "vette", amikor a szétnyíló falak mögött feltárult a csillagos ég.
Arra gondolni sem merek (én, az amatőr "zöld"), hogy a sétálóutcákkal lenne baj.
Csáki Judit
