Színház: A Baal, az megjött (A Szlovén Nemzeti Színház a Katonában)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ide ruccan egy hétvégére vendégszerepelni Ljubljanából

a Szlovén Nemzeti Színház - tavaszodik, jut az ember eszébe először, kezdődnek a vendégjátékok. A Katonában játszanak - ebből lehet valami. Két darabot hoznak: Brecht Baalját és Beckett Godot-ját. Meg egy pazar műsorfüzetet: igazi színházportré.A Baal tere fekete és üres - középen egy oszlop, legyen minek nekivetni a hátat, ha muszáj. Baal, az állítólag zseniális fiatal költő jobbára itt cövekel le; pimaszul merész rendezői és színészi fogás, ha belegondolunk: miközben ő maga sokat mozog, a helyét nemigen változtatja. Ilyenformán az oszlop is Baallá válik, avagy Baal is oszloppá - de ekkor már talán túl is magyaráztam Eduard Miler rendezését. A darab amúgy

Brecht bosszúja az utókoron,

több változata is van, befejezve sincsen; bizonyos értelemben ez az első meg az utolsó, mert elbíbelődött vele egész életében. Üzenete leginkább talán annyi, hogy értsd, ahogy akarod, csinálj vele, amit akarsz, csak süljön ki belőle valami a végére. Teli van ideológiai és művészetfilozófiai tézisekkel (köztük sok a közhely és a színházra alkalmatlan elmélkedés), ugyanakkor elementáris erőnek kellene dőlnie belőle, másként alighanem nézhetetlen.

Ez az elementáris erő, ez van meg nagyon a szlovének előadásában. És nemcsak a Baalt játszó Jernej €ugmanban, hanem Eduard Miler rendezésében, főleg annak tempójában. Baalt tengernyi alak veszi körül - mind hozzá jönnek, ő, ugye, ki sem mozdul -, rajongók és kritikusok, nők, a sok "kis női csukák", feltűnnek és eltűnnek, foltok és effektek. Kellékek egy nagy trapphoz - irány schnellben az önpusztítás, az önmegsemmisítés. Az aktus teoretikus vetületei ebben az előadásban szerencsére fel sem merülnek - vagy csak jókora spättel, már kint az utcán.

Eduard Miler ügyel a képekre; nemcsak visszatérő szekvenciaként használja őket, hanem szépséget csempész a mocsokba; a szeretkezés póza például egy ilyen pillanat: Baal terpeszben ül (háta persze az oszlopnak támaszkodik), ölében a nő, hátravetett fejjel. A nő cserélődik, a póz marad - ez jó arra is, hogy megszabaduljunk civil és hétköznapi reflexeinktől, amelyek azt diktálnák, hogy ennyi köpködés, baszás, hányás, ordítás, ölés, halás már sok.

De mondom: egymásra csúsznak a jelenetek, iszonyatos a tempó, nincsen idő felocsúdni. Jernej €ugman remek színész, fizikai és szellemi készségei fokozatosan vándorolnak át Baalba; eleinte csak szemléli a körötte dúló zűrzavart, majd utánanyúl egy-egy darabnak - és elhajítja. Lépésről lépésre veszi át az irányítást, rövid dialógusokban el- meg leszámol, nagytakarít. A környezetből kevés kontúr válik ki, a leghatározottabban talán Lupué, akit Gorazd Logar játszik. Rövid, fekete szoknyában mozogja, kiabálja, köpködi végig Baal önpusztítását - el is tűnnek nemének meghatározó jegyei, csak ez a köpködés marad, honnan van ennyi nyál, rejtély.

Mire Baal szájából bugyogni kezd valami fehér folyadék, nagyjából már mi is a végére értünk az általa vezényelt folyamatnak: szépen, azaz hogy jó rondán hal meg. Ez kemény, durva, de jó kis előadás volt; igen jólesik kimenni a színházból.

A Beckett-remekkel furcsa egy viszonyom van, és gyanítom, nem csak nekem. Én leginkább már csak akkor lennék kíváncsi rá, ha

Godot megjön végre,

egyébként az ő hihetetlenül univerzális jelentéstartományának minden szegmense címről visszaköszön. A valaha látott jó Godot-k mind valami olyan közegben értek, amikor ez az univerzumba való kitaszítottság valahogy közelebb volt, mint most, amikor éppenhogy azt érzi az ember, hogy bele van taszítva valamibe, ahonnan menne tán kifelé, lehet, éppen az univerzumba.

Szóval a kíváncsiságot ezen az - a nézőtéri szakmai részvételt tekintve jócskán visszafogottabb - előadáson leginkább az tartja fönn, hogy az előző esti Baal, Jernej €ugman mit ad ma Pozzo szerepében. De ezt ki kell várni.

Addig megnézzük Meta Hocevar tüchtig díszletét - senki nem hinné, hogy egy óriási domb, rajta a fácska -, valami rugalmas anyagból lehet, könnyen esik rajta a mászás-kúszás. Észre kell még venni, hogy az Estragont játszó Bojan Emersic meg a Vladimirt játszó Gregor Bakovic is milyen jó színész; előbbi a mackós termetű gyermekded lélek, utóbbi a nyüzügébb bessenwisser. Nyugtázza az ember, hogy nemcsak a figurák, hanem az árnyalt viszony is megvan, így aztán mire Pozzo és az ő Luckyja is színre lép, már tényleg ott az egész emberiség.

A Baal szerepéhez képest könnyed bravúrjáték Pozzo nagyszájú, harsány figurája az összes obligát váltásával, míg Luckynál a kutyaság megfogalmazása a tét, és Alojz Svete rendben vonaglik, fejet rángat, pofákat vág, a haját lóbálja, és még a tudományos hablatyot is odateszi.

Mindazonáltal végtelenül unalmas Dusan Jovanovic igazán korrekt rendezése; s bár erős a gyanúm, hogy erről ők alig is tehetnek, én Godot-t most egy ideig nem akarok látni.

A pompás műsorfüzetről muszáj szót ejteni; megtudhatni belőle, hogy parádés repertoárja van a Szlovén Nemzeti Színház Dráma Tagozatának (Calderón: Az élet álom, Dosztojevszkij: A félkegyelmű, Shakespeare: A vihar, Moliére: A mizantróp, Alfred de Musset: Lorenzaccio, Barker: Ursula, Shakespeare: Othello - a címszerepben Jernej €ugmannal -, a Trainspotting, Reza: Művészet, Schwaab: Elnöknők és még sokan mások), bizonyára ez az ottani Katona József Színház, és nagyon néztem volna én a Godot helyett valami - bármi - mást.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...