Színház: Mackenzie mázlija (Az Előhívás a Bárka Színházban)

  • Csáki Judit
  • 2001. július 12.

Zene

A civilizációs szintkülönbség sablonos és hálás drámai konfliktus: a görögöktől a szappanoperák írónak nehezen nevezhető szerzőiig eszébe szokott jutni mindenkinek. Az egyik fönt, a másik lent; aztán a közeledés során kiderül, hogy a civilizáció maga a sátán, az állati ösztönlét pedig a romlatlanság. Ennél alig valamivel összetettebb Michael Mackenzie A bárónő és a komorna című darabja, de Bérczes László rendező maga a megtestesült kételkedés. Ez sokat segít.
A civilizációs szintkülönbség sablonos és hálás drámai konfliktus: a görögöktől a szappanoperák írónak nehezen nevezhető szerzőiig eszébe szokott jutni mindenkinek. Az egyik fönt, a másik lent; aztán a közeledés során kiderül, hogy a civilizáció maga a sátán, az állati ösztönlét pedig a romlatlanság. Ennél alig valamivel összetettebb Michael Mackenzie A bárónő és a komorna című darabja, de Bérczes László rendező maga a megtestesült kételkedés. Ez sokat segít.Merthogy amúgy eléggé mérsékelten érdekes, hogy a Madame, a bárónő az állati sorban élő lányból akarja kifaragni a komornáját. A faragás stációi lehetnek szellemesek, bájosak, még meghatóak is, a dolog lényege úgyis az, hogy az egyik ember birtokolni akarja a másikat, ezért van szüksége a saját fölényére meg a másik kiszolgáltatottságára. Mert belül persze - és ekkor ugrik elő a kalapból a nyuszi - éppen fordítva van. Az agyoncivilizált és agyonszocializált embernek nehéz, jaj, de nehéz az ő élete...

Szóval Bérczes, aki mindeddig jobbára minőségi anyagból dolgozott - Mrozekből, Kárpáti Péterből -, aligha ezért a szüzséért vette észre ezt a Mackenzie-t. Részben talán az előhívásért - ezt adta címnek is -; egyrészt előhívnak itt egy embert, másrészt olykor kattan és villan a vaku, kimerevedik egy-egy pillanat. Időbe telik, míg a szeszélyes ötlet jelentést nyer - mert nem ám úgy van, mint gondolnánk, hogy a fontos állomások örökíttetnek meg -, és akkor is

marad a szeszély, ami nem baj,

c´est la vie. Az már inkább hiányzik, hogy ezek a kattanások-villanások nem válnak képpé, mert a legvégén mindkét színésznőről egy-egy nagyméretű fotó kerül csak a háttérfüggönyre, és akkor kérdés, hogy az pont miért, és a többi miért nem. Biztos van erre magyarázat, erre Bérczes a garancia, akinél semmi, de semmi nincsen ok nélkül - de mégsem úgy kéne lennie, hogy én ezt majd megkérdezem. (Megkérdeztem. Azt mondta, azért, mert azt a kettőt csinálták egymásról. O. K. Igaza van, jobban kellett volna figyelni.)

Merthogy a másik potenciális cél, az megvalósul maradéktalanul. Az ötlet távolról sem originális - jobb darabokba már a szerző is beépíti: színház a színházban, az elidegenítés nem brechti, azaz nem epikus, hanem nagyon is drámai és teátrális formája. Ez az, amikor kibeszélnek a szereplők - Bérczesnél csak az egyik, tekintsük ezt értelemszerűnek, ráadásul szisztematikusan, sőt korrekciós jelleggel. Itt meg ott, de olyankor mindig, amikor a történet, úgymond, valamiféle kanyart, netán melodramatikus fordulatot venne, amit ilyenformán nem is tesz.

A keretjáték is kibeszélés: a két színésznő, a Bárka társulatának tagjai (ez mindjárt fontos lesz) üdvözlik a közönséget, odaköszönnek az ismerősöknek, és közben öltözködnek, készülődnek. Főleg a Madame-ot játszó Spolarics Andrea beszél, örvendezik, hogy ilyen szépen együtt vagyunk - én közben az örökké szorongó Bérczes László hangját is hallani vélem -, mert hát helyzet van a Bárkában, elment egy jó csomó kiváló színész, és jött is néhány szintén kiváló színész, de nem volt ez zökkenő- és fájdalommentes aktus, van minek örülni, hogy túléltük. A "régi" Spolarics partnere az "új" Szabó Márta Nyíregyházáról; ez az este tehát nem nélkülöz bizonyos pedagogikus aspektust sem, de ez persze mellékes.

Velünk, a közönséggel egyfolytában tartva van a kontaktus, akárcsak a zenész Faragó Bélával - "játssz valami szépet, Béla, most miért nem játszol, Béla, most miért ezt játszod, Béla, na ez szép, ügyes vagy, ccccc" - és a "munkatársként" aposztrofált Tóth Péterrel, aki egyszerre minden, díszítő, kellékes, ügyelő meg "Prügelknabe" - "te Péter, vidd már ki, csináld már, miért siettetsz, most meg mi van, ne csináld, csináld, hol van ez, adj egy tűt, mozogj már!". Ezt látszólag igen könnyű csinálni, adni kell a negédes hisztérikát, aki mérhetetlen nagyképűségében túljátssza a leereszkedő kollégát, mennyi ilyen színésznő van... De Spolarics valószínűleg nem ilyen, mert akkor nem tudná ilyen jól és kerekdeden eljátszani, és most még azt is eljátssza, hogy eljátssza.

A tiszta és éles váltások - szakmai felkészültség kérdése. Itt pedig két, szakmailag igen-igen felkészült színésznő mozog a Paseczki Zsolt tervezte minimalista térben; szemmel látható összejátszó kedvük,

csinálják

egymásnak a helyzeteket,

a poénokat, ezzel persze maguknak is, de ezt tudni, ehhez bölcsnek kell lenni. Spolarics Andrea, akinek reflektált játékmodorához igen jól illik ez a Madame, vehemens és lendületes, úgy pörgeti végig az előadást, mintha ő lenne a tornádó. A harsányság, a tempó és a trillák az odabent terpeszkedő boldogtalanságot takarják, a hiábavalóság tudatát, amelyet lassan felvált egy másik, bizonyos értelemben redukált, más értelemben pedig őszintébb létezés. Ehhez kell a komorna, az állatból csinált egyszerű ember, akit meg lehet szeretni, és aki megtanul szeretni, milyen egyszerű, mégis, mi munka van ebben.

Spolarics éppen a szüntelen beszéddel és tevékenységgel, a sodrással "ágyaz meg" Szabó Márta szünetekkel pöttyözött, mesterien lassított alakításának. Szabó Márta szépen és merészen komótosan mutatja a tanulási folyamatot, de ennél is bravúrosabb, ahogy az érzelmek, a vágyak, mindenféle, csakis emberi apróságok átütnek a játékán. A - meglehet, szűkre metszett - világ befogadásának tapasztalata. Még meg is erőszakolják - elszórt férfiholmi és bokára csúszott véres bugyogó árulkodik a báró röpke vizitjéről; Bérczes rendezésének tőle szokatlanul erőteljes, felkiáltójeles jelenete ez.

És megint ott vagyunk, ahol az eléggé szerencsés estéken lenni szoktunk: aprólékos, szöszmötölős rendezés, két nagyszerű színész helyzetbe hozása és beváltott ígéretek. A végén kapunk szép, mosolygós almát. Ez a Mackenzie meg szaporán verje a fenekét a földhöz örömében.

Csáki Judit