Bérczes László: Jópofát vagy ütőset kéne válaszolni (hisz most dől el, folytatja-e az olvasó az olvasást), például: "ez mind" vagy "egyik sem". Nem tudom. Szeretnék tanár lenni, szeretnék újságot írni meg szerkeszteni, szeretnék színház körül nyüzsögni, színházat... nem meghatározni, de a lényem szerint mégis erősen befolyásolni, mert úgy érzem, hogy képes vagyok rá. És ha valami mutatja magát - de csak akkor -, rendezni is szeretnék. Minthogy ezekről nemcsak ábrándozok, de éppen csinálom is, akár azt is mondhatjuk: szabad ember vagyok. Vagy csak egy hiperaktív lézengő. Tekergek itt már ötven éve, tulajdonképpen mindenféle kapaszkodó, dobbantó nélkül; nincsen múltam, vagyis hát nincsen múltja a családnak. Én legalábbis nem ismerem. Szóval afféle tudatlan, gyökértelen, gátlásos gyerekként téblábolok. Toporgok. Ez pózzá is válik, már rég azzá vált - és bizony működik.
MN: Van neked egy konfliktuskerülő technikád, amit én mindig bámultam. Megmondod ugyan a véleményed, de halkan és kedvesen, ezért aztán mindig elkerülöd a konfrontációt, talán mert hatalmas empátia van benned a másik oldal iránt.
BL: Nem hiszek a konfliktusban. Amikor a Mulatságot elkezdtük próbálni a három sráccal, akkor Mucsi Zoli, akinek színészi éltető eleme a konfliktus, húzott, tépett engem, hogy ha nem lesz konfliktus a próbafolyamatban, akkor az nem ér semmit. Én meg mondtam, hogy nem lesz, és akkor is lesz előadás, sőt még jó is lesz, fogadjunk. Nem tudom, fogadtunk-e... Persze volt kínlódás, nagyon volt... És azt a szorongást, amivel például a reggeli felkeléstől a próbáig eljutok, ahogy megyek a "világ terhével" végig a Városmajor utcán, be a metróba... azt nem kívánom senkinek. Ez nem konfliktus, hanem megfogalmazhatatlan és megfoghatatlan félelem, ami sajnos egyre erősebb bennem, és nincs köze ahhoz, hogy jól mennek-e a próbák, jól megy-e az, amit éppen csinálok.
MN: Pedig neked van önbizalmad.
BL: Egyfelől egyáltalán nincsen, másfelől maga vagyok a nagyképűség vagy mi... Van egy szívbéli barátom, akinél jól meg tudom figyelni ezt a tulajdonképpen mindannyiunkra jellemző titokzatos törést, kettéhasadtságot. Szelíd, jó ember - néha pedig démonian dühödt és erőszakos. Én szeretném, hogy a jobbik részünk üzemeljen. Nem valami hittől átvérző elhatározásból, hanem csak úgy. Mert van. A jobbik részünk mindig van. Csak hát olyan nehéz felmutatni, hisz nem ezzel "jutunk előre". Azt szeretném, sőt talán a legfontosabbnak tartanám, ha az előadásban benne lenne az a többhetes próbafolyamat, ami mindannyiunkból a jobbik részünket hozta elő. Azt, amelyben a szeretet munkál - csak hát rettegek ettől a szótól, mert eleve lejáratták, meg mert nekem nincs az úgynevezett keresztényi szeretethez közöm, illetve zsigerileg biztosan van, de tudásban, neveltetésben nincsen. Ennek a "szeretetesdinek" gyökere talán a beteges megfelelni akarás. Megfelelni mindenkinek. Ugyanakkor közben jó lenne "otthon lenni". Otthon lenni pedig önazonosságot jelent. Megfelelni és önazonosnak lenni - nehéz ügy. Mert az önazonosságot úgy kéne megtalálni, hogy a megfelelni akarást ne adjam föl. Nem is tudnám már, hiszen ötven éve toporgok, és minden helyzet minden lehetséges változatára előre fölkészülök. Körbefogalmazok, magyarázkodok. Amikor pedig csak egy tőmondatot kellene mondani. Ezt én megelőzöm harminchat egyéb mondattal, nehogy azt az egyet félreértsék. Ez kurva idegesítő lehet. Spulni (Spolarics Andrea) mondta az egyik próbán szeretetteljes iróniával: "Most végül is azt mondod, hogy üljek le? Jó, leülök." Én meg már félórája beszéltem, miközben tényleg csak annyit akartam, üljön le. Tulajdonképpen mindent egyszerre kellene kimondani. Az egész világot. Nem mondom, hogy nem lehet, de én nem tudom. Az Előhíváshoz visszatérve: ahhoz, hogy te a végén rálépj a rétre, elvegyél magadnak egy almát, és rámosolyogj valakire a ruhatárban (és őszintén szólva ennyit akarok, nem többet - bár szerintem ez mérhetetlen túlvállalás), ahhoz mégiscsak kellett dolgozni előtte egy óra ötven percet. Azért, hogy a végén mosolyogva elhangozhasson a tőmondat: "Ez ennyi volt." És te ezzel a mosollyal-tekintettel menj el. Kicsit olyan ez, mint például a filmek - illetve a filmesek -, amiket-akiket szeretek: valakinek a tekintetével bámészkodni. Szeretem, amikor Fellini vagy Wenders tekintetével nézhetek a világra. Vagy egy író: Hraballal nézni a világot maga a gyönyörűség. ´ is csűri-csavarja, de egyszerre mondja az egészet. Egyszerre van minden. Milyen szép, amikor az egyik történetében a menyasszony elmegy a budira, és a ruha szalagja belelóg a szarba, amit ő persze nem vesz észre, és jön utána táncolni, és forog, és közben repül a szar körbe-körbe. De azért tánc van. Meg szar van, meg minden van. És akkor a jó és a rossz nem szűnik meg, sőt; de nem is különül el. Az Előhívásban egy pillanatra, egyetlen vakuvillanásra azt szeretném mondani, hogy jó lenni a világban. Ha ezt jól mondjuk, akkor sűrűek és gazdagok vagyunk, és akkor talán az ellenkezője is elhangzik. Az a lényeg - szerintem - a színházban, hogy sikerüljön most lenni. Vagyunk. Most. Ha ezt sikerül kimondani egy este, akkor az rendben van. Önazonosak vagyunk, hazataláltunk. Mellesleg évek óta szeretném megrendezni Pinter Hazatérését. Nyomasztó dolog: Ascher három legjobb rendezése közül ez az egyik. Nagyon szerettem azt az előadást.
MN: Ezért félsz megcsinálni?
BL: Nem, ettől nem félek. Tudod, izgat az, ahogyan hazakerül valaki. Vagy éppen, hogy nem. Tekervényesek az utak, ezt tudom... Az apám, nagyon nehéz gyerekkor után, önerejéből matematika-fizika szakos tanár lett. Közben főiskolás korában rajzolt, meg zenélt volna is kántortanítóként, de hát az ötvenes években vagyunk, neki dolga van, munka, család, Tiszanána, egy kis börtön, Egerbe kell fölköltözni, lakás. Nagyon kemény ember volt, amikor a cigarettát letette, akkor valóban letette; tehát zenélni sem ül oda, és nem húz egyetlen vonást sem, ha egyszer nem lehet. Nyugdíjba ment, amikor kellett, és akkor vásárolt egy pianínót. Elkezdett tanulni, egész nap gyakorolt. Anyámat kirázta a hideg, a konyhai félhomályban nyomta az asszonyi magánbeszédet, a senkinek. A szobában meg egy öregember gyakorolt, gyakorolt. Ha nem szól közbe az élet, vagyis hát a halál, akkor megtanult volna közepesen zenélni. És gondolom, hogy akkor jó volt neki, ott, a pianínónál. Meg anyámnak is akkor, ott, a konyhában. Otthon voltak.
MN: Te tudsz így, apád módján csinálni valamit? Van benned fegyelem?
BL: Fegyelem? Az van. De nem így. Nem ilyen keményen. Majdnem a végtelenségig megértem a másik embert. És akkor van egy pont, amikor valami megreped, és látszólag minden úgy van továbbra is, mégis kizárt, hogy történhessen bármi. De hogy én elhatározzam valamiről, hogy örökre (mondjuk, Anna, a lányom örök, de ez tény, nem pedig elhatározás) vagy soha többé - ezen már csak nevethetnék. Unicumot is fogok még inni, pedig. És noha minden rendezésből úgy jövök ki, hogy soha többet, már alig várom a Hazatérést. Valami maradt apámból, aki, ha tíz évig járt egy boltba, de ott egyszer rosszul szóltak, ha tíz kilométeres kerülőt kellett is tenni, akkor se tette be a lábát többé abba a boltba, bár ott volt szemben. Ilyesmi például van bennem.
MN: Teszed a tíz kilométeres kerülőket.
BL: Abszolút.
MN: Miközben rendezel, boldog vagy. Otthon vagy. Nem vagy otthon, amikor írsz? A Kovács Lajos-könyvre gondolok...
BL: Ki mondta, hogy boldog vagyok, amikor rendezek? Bár lehet, hogy így van. Most például csak a bemutatóig tartó mérhetetlen szorongásra emlékszem, meg a fájdalmas ürességre a bemutató után. Meg persze Spulni mosolyára és Mártira (Szabó Márta), ahogy csak ültünk a metrón. A könyv: nagyon rossz, hogy készen van. Két okból rossz. Egyrészt, nem írhatok másikat, mert én nem tudok jobbat. Nem tudom, hogy ez, a Talált ember mennyi - annyi, amennyi, de tudom, hogy rendben van, nagyon rendben. A másik baj az, hogy azt most már nem írhatom.
MN: Mi nagyon sok dologról másként gondolkodunk, még olyan is akad, amiről ellentétesen. De a véleményünk arról, hogy mi a jó, mi a rossz, mi a minőség, az többnyire összehangzik.
BL: A lényeges dolgokban sok a találkozási pont. De hogy az emberek mit tartanak lényegesnek... Szerintem például az a nagyon lényeges, ahogyan itt ülünk nálad, és Zsuzsa csendesen kattintgat. Persze elismerem, az is lényeges, hogy a Nemzeti Színházról mit gondolunk. Te írtál róla, sokan nyilatkoztak - én nem. De ha akarod, röviden elmondom, hogy arról mit gondolok. Egy. Nem érdekel. Nem érdekel, mert a valódi kérdés az, hogy ezekbe a nagy kőszínházakba beköltözik-e az "amerikai" kommersz. Illetve nem kérdés, hogy beköltözik. Kettő. Nem tudtam meggyőzni magamat arról, hogy szükség van rá. Ilyet nem kéne mondani, nem illik, meg mondjuk Londonban is van Nemzeti Színház. És akkor azt mondom, hogy mindig jó, ha épül egy új színház. Ez egy jó mondat, csak valahogy kevés. Amit építenek, annak semmi köze ahhoz a színházhoz, ami engem most foglalkoztat. Ez nagyon önző mondat, mert nem biztos, hogy olyan színháznak kell épülnie, ami engem érdekel. És van még egy dolog: az építészet, amihez persze nem értek. De itt élek, közlekedem, minden mozdulatomnak köze van ahhoz, amit felépít a világ. Márpedig a világ majdhogynem elsősorban az építészetben fogalmazza meg magát. Az marad, azt nézzük. A jáki templomot. Ez a század nem tudja érvényesen megfogalmazni magát. Természetesen ez a Nemzeti sem tudja. Nem tudta nekem, laikusnak, az Erzsébet téri sem - az úgymond jelen idejű, érvénytelen mondat volt -, emez meg eleve múlt időben van írva. Egy múlt idejű mondat van kimondva. Azt építik.
MN: Ahhoz, hogy ne múlt időben legyen fogalmazva, nyílt építészeti pályázat kéne, ahhoz független és szakértő zsűri és egy olyan kormányzat, amelyik elfogadja ennek a véleményét, és nem azt tartja legfontosabbnak, hogy kész legyen ebben a ciklusban.
BL: Azt mondod: független. Teljesen mindegy, mit mondasz, odapottyansz valamelyik oldalra. Kétségtelen, ha már az Erzsébet tér elindult, be kellett volna fejezni. És mivel a színházi szakmának az általam többre tartott emberei azt pártolták, szerintem az jobban működött volna, amúgy meg nem érdekel, melyiket melyik párt találta ki, és melyik kormány alatt adják vagy nem adják át. Nekem ennél százszorta fontosabb, hogy Spulni érvényesen azt mondja az Előhívásban, hogy "ő Márti. Ennyi."
MN: Vereségként élted meg, hogy a Bárkából sokan elmentek?
BL: Én most egyszerűen irtó szerencsésnek érzem magam, hogy ezzel a két lánnyal csinálhattam meg az Előhívást. Szabad és bátor színészek mindketten, én meg nem vagyok sem olyan szabad, sem olyan bátor, és a fantáziám sem olyan gazdag... Szóval általuk lett olyan az előadás, amilyennek én szerettem volna. Egyébként pedig nem vereség. Természetes folyamat játszódott le. Na persze a természetes folyamatok is tudnak halálosan szomorúak lenni. Ez nekem az volt.
MN: Sokszor úgy néz ki, hagyod történni a dolgokat, míg fölmerül egy olyan elem, amely mintegy kívülről dönti el, hogy mit kell csinálnod.
BL: Biztosan igazad van. Sokszor még időn túl is összeragasztani akarok dolgokat, amikről már lehet tudni, hogy nem ragaszthatók össze, és ezzel fölöslegesen húzom az időt, vagyis hibát követek el. Vannak erre példák a Bárka-történetben is. De itt most bizonyosan önállóan döntöttem, mégpedig érzelmesen és taktikusan cselekedtem: azt mondtam, hogy ha én ide állok, az egyedül maradt ember mellé, aki - velünk! - létrehozta a Bárkát a semmiből, és akinek az lett most mondva, hogy oldalogjon ki az épületből, akkor a szívemre hallgatok, tehát jól döntök; másrészt pedig meg fogom bontani a lázadók csapatát. Kevesebben maradtak, mint reméltem, de maradtak. Jól van ez így. Sokat köszönhetek azoknak, akik elmentek, köszönöm is. Ölelem őket szeretettel - ha engedik. És most van egy régi-új, nagyon erős csapatunk. Megint minden csak rajtunk múlik. Szerintem jó évad előtt állunk. Az Előhívásról megírod, amit gondolsz, de az már kiderült, szeretik a nézők meg mi is. Lukáts Andor már majdnem készen van Egressy Zoli új darabjával, a címe Kék, kék, kék. Láttam, nagyon szép lesz. Aztán jön Mohácsi, Catalina Buzoianu, Keszég Laci. Miért ne bizakodnék? Dolgozni kell. Kihozni magunkból a maximumot. Meg egy kicsit többet. Önazonosság és önmeghaladás. Másképpen: megtalálni és megteremteni magunkat. Ez a dolgunk a régi-új Bárkán. Meg persze bárhol. Alkalmasak vagyunk rá. Mert mindenki alkalmas rá. Mindenkinek van jobbik része. Csak legyen módja kimutatni.
Csáki Judit
