Kiss Csaba korábbi munkái alapján ugyan nem a rendezői "könnyű kézről", stílusban tartott polgári eleganciáról, de még csak nem is az (ön)irónia iránti fogékonyságáról híres, de azt azért álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből a szigorúan profi és szigorúan könnyed műből akkora kataklizma-opus kerül az Új színpadára, amelyben, mondjuk, dosztojevszkiji, esetleg Füst Milán-i mélységek háborognak.
A háborgás, az persze ott van; még a szerzői instrukciókban is, melyek amúgy jó hosszúak, mindenre kiterjedő figyelemmel rögzítik a díszletet, de a szereplők megszólalásainak intonációját is - hogy Hermin mikor "vadmacska" (vö. Nasztaszja Filipovna vagy Nemesváraljai Gyarmaki Róza), hogy mi van a "könyvpolcok" tetején, különös tekintettel a két templomi gyertyatartóra -, persze ha a könyvtárszoba, ahol a könyvpolcok lennének, csak egy karlegyintés, "arra van", akkor semmilyen gyertyatartó nincsen.
Persze van nagyon sok minden abban a Zeke Edit tervezte térben, ahol az összes felvonás játszódik. Szép kelmék, szép apróságok és persze nagy zsúfoltság; ami természetes is, hiszen ez lehet a szalon, a dolgozószoba, a hálószoba, de lehet, hogy még az előszoba is, mert mindenkinek, akár jön, akár megy, erre vezet az útja. Van egy lépcső is fölfelé, a fordulóból a fürdőszoba nyílik, de a lavór, az nem benne, hanem előtte van, a ruhák is ott száradnak a lépcsőn, melynek tetején van a kijárat - igaz, van egy lent, balra is. Beszélnek liftről meg arról, hogy ez egy negyedik emeleti (plusz padlástér) kétszintes lakás, de az autó odafönn áll meg, szóval alighanem ez itt egy szuterén, és akkor a szegény Plundrich, az alsó szomszéd, az meg már a mélygarázsban lakik. Plusz még tanár, plusz még szűz.
Ha szuterén, hát szuterén
Pálfi Tibor itt is forgalmas magánéletet bonyolít; a Tóth Herminen kívül, akit szeret, és aki miatt pokolra száll, otthonosan mozog a szobában és az ágyban az ünnepelt színésznő, Lukács Toncsi is. ´ amúgy a ház gazdaasszonya, vásárol meg elszámol; nemigen értem, milyen funkcióhalmozás ez, de tán az előadás alkotói sem igen értették, mert az utalások többségét kihúzták. Lukács Toncsit elsősorban a férfitehetetlenség és -lustaság nyomatéka tartja Pálfi mellett, amit nem is csodálok, mert Bánsági éppenhogy egy klisé karikatúráját játssza, visít, és levegő után kapkod - hogy hogyan lehet innen visszatalálni a valahai rettenetesen jó színésznőhöz, arról fogalmam sincsen. Nehezen, biztos.
És ha már a húzást említettem, ami Szomorynál azért életveszélyes, mert lukak támadnak a hibátlan szöveten (ki tudja, miért kellett kidobni azt, hogy Pálfi valaha Kaufman volt, hacsak nem azért, mert ez lehet egy idegenszívű név; vagy hogy a kis Péterke gyárigazgatót szeret játszani), akkor azt is hozzá kell tenni, hogy ezeket a lukakat úgy tömködték be, ahogy én zoknit stoppolok: csupa dudor és göcsört az egész. Poénnak gondolt szóviccek ("Ilos, Ilos, Ilos, háromszor is Ilos") és katasztrofális fordulatok maszatolják Szomory bravúrstückjét; a szegény Róna-Ilos mégsem borul a börtönből szabaduló Annus nyakába, mert megállt az órája, és lekési a randevút a börtönkapuban. Na ne.
Nagy Mari Julis cselédből parádés főszerepet csinál - ezzel lehet vigasztalódni; olyan kerek sorsot és minden helyzetben eleven karaktert formál, annyi érzelmet, véleményt, álmot és vonzódást tesz érzékletessé, hogy vastagon telehinti vele a kipárnázott Pálfi-birodalmat.
Györgyi Annának viszonylag szerencséje van: a szövege hiányos, de legalább a beépítésektől ment. Herminje kissé érdesebb és "jobb" színésznőcske, mint a Szomoryé - a megannyi futó és nem futó viszonyt például kihagyták a történetéből; ettől aztán, különösen Györgyi Anna erre hajló színésznői alkata révén, erőteljesen tart a dosztojevszkiji mélységek és az egyéni felmagasztosulás felé, pedig hát
erről végképp nem lehetne szó
És akkor Kaszás Attila, akinek humorra és (ön)iróniára alig akad lehetősége, egy démonokkal viaskodó értelmiségit játszik, szenved és tombol - ráadásul a kezdeti bíborszínű (Szomorynál, ha jól emlékszem, fehér) pizsamából ("fekete gombokkal, s egy fekete selyemkendővel a fején, valami elkallódott Pierrot-hoz hasonlít a halvány arcával") a végére hálóingre (egy teljes felvonáson át!) és borostára és kócos, elhanyagolt, szétesett külsőre vált; annál a Szomorynál, aki csak az elegancia fokozásában és az önimádatban ismerte a poklokhoz hasonlatos kilengéseket, legalábbis Pálfi Tiborjában, és akinél elképzelhetetlen, hogy a legnagyobb gyötrődés közepette fél szemmel ne sandítson a tükörbe: hogy áll ez neki... Kaszás bírná adni az igazi Pálfit is, az elegáns, kissé extravagáns, narcisztikus drámaiparost; ha kell, eltartva, hogy, ugye, modern legyen, de azért úgy, hogy a nevetéstől folyjon a könnyünk, ne a megcélzott sírástól, még kevésbé a kíntól.
A végén itt két ember nagy viharosan egymásra talál. Szomorynál úgy van vége, hogy Pálfi elveszi ugyan a Hermelint, de tudván tudjuk, hogy a nászút után minden úgy és ott folytatódik, ahol abbamaradt. Az egyik oldalon a kis színésznők, a másik oldalon meg az előadásból kiírtott öreg Baranyik várnak jelenésre... Vihar persze lesz doszt; ahogy Szomory írja: "egy egész viharos tenger, egy fürdőkádban..."
Csáki Judit
