Greff András

A kilencvenes évek végi svéd rockforradalom legsikeresebb, minimalista garázszenéjével a világsztárságig jutott csapata múlt szerdán harmadszor lépett fel a Sziget Nagyszínpadán. A zenekar gitárosait a koncert előtt faggattuk.

Ha figyelembe vesszük, hogy a 90-es évek meghatározó angolszász alternatív rockzenekaraira az utóbbi időben milyen nagy kereslet mutatkozott Magyarországon is, akkor felettébb furcsának találhatjuk, hogy a zsáner ez évi legfontosabb visszatérője, a kaliforniai Pavement alapos (és egyébként Bécset, Prágát is érintő) turnéján nem jutott el hozzánk. De ez csupán a reflexszerű első reakció - a magyar koncertszervezők passzivitása ezúttal tulajdonképpen megérthető. A korszak jelentős zenekarai közül mifelénk ugyanis csak azok köré gyűlt méretesebb tábor, amelyek a dalstruktúrákat és a dallamvilágot tekintve minden újszerűségük ellenére is mélyen tradicionálisak maradtak - a grunge hőseitől a Faith No More-on át, mondjuk az R.E.M.-ig. Hozzájuk képest a Pavement a maga hol alulkevert, hol masszívan hamis, sokszor vázlatszerű és gyakran teljesen ortopéd, a noise, a country, az indie-rock és a pszichedélia között csapongó zenéjével, meg az idétlen klipekben tébláboló nemtörődöm tagokkal a felületes szemlélőben könnyen roppant komolytalan társaság benyomását kelthette. Ám ez csak a felszín volt, a bolond színekben pompázó, gyűrött csomagolás. Számos híres pályatársával szemben a Pavement nem úgy csinált karriert, hogy kommerszebbé alakította a 80-as évek legizgalmasabb gitárzenéit. Éppen ellenkezőleg: sikerült neki újabb érdekes vidékekre elkalandoznia azon a barázdán, amit a Sonic Youth, a Hüsker Dü, a The Fall és társaik szántottak harminc évvel ezelőtt. Meg is volt az ára. Noha ma minden második indie-rock zenész hivatkozik rá, aktív korszakában a Pavement nem tartozott az igazán befutott zenekarok közé: öt sorlemeze közül a 92-es Crooked Rain, Crooked Rain ment a legjobban, de a megjelenése idején abból sem fogyott több kábé 200 ezer példánynál.

Visszatekintve tiszta sor, hogy 1991-es lemezével, az úgynevezett fekete albummal a Metallica nem csupán pályafutása kereskedelmileg legsikeresebb munkájához jutott el (világszerte kábé 22 millió példány talált gazdára belőle mostanáig), hanem egyúttal abba a ligába is megváltotta a belépőjét, ahol a Rolling Stones, az AC/DC vagy mondjuk Paul McCartney serénykedik. Örökbelépő ez, alábukni ebből a magasból már nemigen lehet. Halálosan felboszszantotta a kemény magot a Load? Mindenki pocséknak gondolta a St. Angert? Sokan a legjobb indulattal is csupán középszerűnek a két évvel ezelőtti Death Magneticet? Mindez öltésnyit sem számít, a zenekar akkor is bármikor súlyos telt házak előtt kalandozhat szerte a világban, ha az elmúlt tizennégy évben a legizgalmasabb produktum, amihez a nevét adta, egy komoly magánéleti és zenekari krízishelyzeteket megörökítő dokumentumfilm, a Some Kind Of Monster volt.

Az új birodalmak felfedezésének ideje talán valóban lejárt a rockzenében, de azért nem kell csüggedni: az is éppen elég nagy dolog, ha valaki úgy találja fel a spanyolviaszt, hogy közben úgy hisszük, egyenesen az ősrobbanásnál hallgatózunk. Ezért az élményért az elmúlt évtizedben ajánlatos volt az amerikai Hold Steady lemezeihez fordulni. Az első kettőhöz is (Almost Killed Me; Separation Sunday), de a harmadikhoz aztán pláne - hiszen a négy évvel ezelőtti Boys And Girls In America volt a valódi főmű, a - most már jól látszik - megismételhetetlen és részükről valószínűleg meghaladhatatlan nagy dobás.

A leginkább a skatulyázhatatlan, melankolikus éjszakai zenét játszó seattle-i The Walkabouts vezetőjeként ismert énekes-gitáros-dalszerző (képünkön középen) immár hosszú évek óta Szlovéniában él és alkot - szólólemezeit lapunk a közelmúltban tekintette át (Odahaza, távol, MaNcs, 2009. december 10.). Chris Brokaw-val és Hugo Race-szel pár éve alapított triójával, a nyáron (a Szigetre) hozzánk is ellátogató Dirtmusickal tavaly Maliba utazott, hogy a Tamikrest nevű tuareg blueszenekarral közösen készítsenek lemezt. Az album a BKO (azaz Bamako) címet kapta, és a napokban kerül a boltokba - ennek apropóján beszélgettünk telefonon.

Négy fordító közel nyolc éven át dolgozott a modern regény-irodalom egyik legjelentősebb művének új magyar változatán. A munka miértjéről és hogyanjáról a fordítócsoport vezetőjét kérdeztük.

Nemrég került a boltokba Nick Hornby új regénye, A Meztelen Juliet, de forgatókönyvíróként ő jegyzi a tavalyi év egyik legnagyobb angol filmsikerét, az An Educationt is. A Fociláz, a Pop, csajok, satöbbi és az Egy fiúról világhírű szerzője telefonon adott exkluzív interjút a Narancsnak.

Borzalmas következmények az egyik, nyugtalanító sejtések a másik oldalon. Az időutazás olyannyira vágyott, tarkabarkának remélt kalandja a vonatkozó filmek szerint távolról sem derűs vállalkozás.

Kory Clarke-nak a 90-es években minden esélye megvolt rá, hogy a legnagyobb rocksztárok közé emelkedhessen: eredeti hangzású zenekara, az egyszerre lebegős és erőszakosan lüktető acid punkot játszó Warrior Soul kellően pszichedelikus volt ahhoz, hogy magasra sodorhassa a grunge-hullám, és eléggé nyers és lendületes, hogy ne lógjon ki a pár évvel későbbi neopunktrendből sem. Mégsem jött össze a dolog, pedig jó ideig a korszak tán legbefolyásosabb multijánál, a Geffennél (mások mellett a Guns N' Roses és a Nirvana otthona) adták ki lemezeiket. Clarke a 90-es évek végén hosszú évekre eltűnt a szemünk elől, pár éve azonban visszatért: azóta újra van Warrior Soul, tavaly óta pedig a nagy hatású chicagói doom metal zenekart, az undergroundban immár harminc éve robotoló Trouble-t is ő vezeti. A Trouble múlt heti budapesti koncertje előtt beszélgettünk.