Hétfő este, mindössze két hónappal a több mint százperces zárórész amerikai sugárzása után a betevő epizódjaikat letöltött video-fájlok helyett magyar szinkronnal dúsított tévéadásként fogyasztó hazai sorozatkedvelők is elbúcsúzhattak (az AXN-re kapcsolva) a misztikus sziget oly sokat szenvedett vendégeitől és őslakosaitól. Jack, Kate, Sawyer, Desmond és a többiek nem pazarolták az időt, térültek-fordultak, és megmentették bambuszerdőkkel borított átmeneti lakhelyüket a pusztulástól, mely egyúttal, mi sem természetesebb, az egész emberi világ megóvásával is együtt járt. De ez még semmi: hőseink tébláboltak kicsit a feltűnően Los Angelesre emlékeztető purgatóriumban is, majd a sorozat történetében nem először magabiztosan úti jegyet váltottak - ám a szelvény ezúttal Sydney, LA vagy Tunézia helyett egyenesen a mennyországba szólt.
Mesterkurzus Hawaiin
Az amerikai sorozatok ezredforduló óta tartó új aranykorában láthattunk már ennél sokkal okosabb befejezést (a Maffiózókét), középhaladó sorozatjunkie-k pedig megrázóbb (Kemény zsaruk) és meghatóbb (Sírhant művek) zárlatokra is emlékezhetnek. A Lost búcsúáriája azonban oly' mintaszerűen amerikai (vagyis hollywoodi) volt, hogy két évvel ezelőtt itthon még érvényes vízumhoz köthették volna a megtekintését. Esszenciajellegéért alapvetően három tényező szavatolt. Először is dupla befejezést láthattunk (ami az augusztus végén megjelenő DVD-összkiadáson elérhető plusz tizenkét perccel hamarosan triplává hízik majd). Az egyik szálon ott vagyunk a szigeten, Jack Shephard éppen megmenti a világot. A szóba jöhető metódusok közül a heroikus önfeláldozást választja. És amikor utolsó erejével eltámolyog arra a partszakaszra, ahol a sorozat legeslegelső jelenetében a repülőkatasztrófa után felnyitotta a szemét, és utoljára e földi létben azt látja, hogy legjobb barátai az altruista cselekedetnek köszönhetően el tudják hagyni a szigetet, akkor az eredményes férfihősiesség olyan tömény dicséretét kapjuk, amelynek legföljebb Sam Peckinpah westernjeiben, mondjuk a Délutáni puskalövésekben akad párja. Esetleg háborús mozikban. Only in America. A másik szál émelyítő édessége (a templomban, ahol hőseink gyülekeznek az égi transzferre várva, természetesen az összes létező vallás jelképe ott függ a falakon, a háttérben pedig már bizonyára melegítik pufók ujjaikat a hárfás angyalkák) és önfeledt, már-már rokonszenves gátlástalansága (végül is az élet legnagyobb kérdésére adtak higgadt szívvel választ) volt aztán a koktélcseresznye a vastagon behabozott emeletes tortán.
Ám a Lostra nem csupán e kétségkívül agyfagyasztó befejezés miatt fogunk még sokáig emlékezni. Jeffrey Lieber, J. J. Abrams és Damon Lindelof Hawaiin forgatott sorozata sikerének egyik jelentős, mégis a kelleténél ritkábban emlegetett összetevője a brutális profizmus volt. Epizódról epizódra a szakmájukat nagyon magas fokon gyakoroló filmesek készítették. Ha csak a rendezőket nézzük: Jack Bender (Maffiózók, Alias), Paul Edwards (korábban a Lolita, a Penge operatőre) és a tévés meg a játékfilmes iparág további színjelesei. Egy jófajta epizódot még moziban rég látott barátunk, Mario Van Peebles is dirigált, s a forgatókönyvírók curriculuma is megérne egy misét. Nekik köszönhetően hat évadon át hétről hétre remek beállításokat, elsőrangú kameramozgást, szellemes (máskor pedig tehetségesen ostoba) dialógusokat és virtuóz időkezelést (gondoljunk csak Az állandó című epizód folyamatos ugrásaira) élvezhettünk. Ügyes volt a forma a nagyszámú karakter háttérsztoriját, jellemét feltáró állandó flash-backekkel, és Lindelof meg a másik showrunner, Carlton Cuse vagányságát dicséri, hogy mégis hajlandóak voltak középtájt felrúgni a jól bejáratott struktúrát, egyúttal kirántani a szőnyeget a nézők alól. Tudunk mondani még egy sorozatot, amelyben hetven epizód után kiderül, hogy egyáltalán nem az a tétje (hazatérhet-e vajon a sok kis Robinson?), mint amit egészen addig hittünk? Írók, rendezők: nem hiába beszélünk mindenekelőtt róluk, a Lost nem a színészóriások szériája volt. De a háttérben sürgölődő erők a néhány kifejezetten jó (Michael Emerson, Terry O'Quinn) mellett a számos közepes színjátékosból is ki tudtak hozni olykor figyelemre méltó dolgokat. Csodás jelenetek egész sora maradhat így velünk: Locke, amint naranccsal a szájában, mint egy Kurtz ezredesbe ojtott Don Corleone, borzongató mosolyt küld Kate felé, aki éppen túrabakancsot fejt le egy hulláról; a vidám száguldozás a rozsdás Volkswagen kisbusszal - aztán Ben, amikor mérges gázzal meggyilkolja a saját apját ugyanabban a járműben; és persze a nevezetes hetvenegyedik rész, amikor először pillantottunk a jövőbe, ahol Kate és Jack összefut a Los Angeles-i reptérnél, és Jack vissza akar menni a szigetre, és mi nem hiszünk a szemünknek. Voltak lapos részek, voltak suta pillanatok, de a Lostban igenis volt spiritusz.
Egy bolond százat
Bevált szokás a Lostot David Lynch húsz évvel ezelőtti nagy tévés dobásával, a Twin Peaksszel összemérni, és e gyakorlat távolról sem alaptalan. Mindkét sorozat bizarr, misztikus alkotás, amely ide-oda csúszkál a filmes zsánerek között - és mind a kettő képes volt rajongóit fanatikus hívőkké változtatni. Ugyanakkor a Twin Peaks nézettsége a szárnyaló kezdetek után hamar megzuhant, a Losté viszont (ha csökkent is az évek során) magas maradt - Lindelof és társai okosan korrigálták a meglévő képletet. Nézőket frissen induló sorozatba egy jó kis nyomozással lehet a legkönnyebben behúzni, hisz' nincs is annál érdekesebb kérdés, hogy vajon akkor ki lehet a gyilkos. Ám míg a Twin Peaks kábé nyolc epizód után botor módon elfecsegte, hogy ki ölte meg Laura Palmert, a Lost esetében még most, 121 epizód után sem vagyok biztos benne, hogy megvan a válasz. Persze itt nem is érték be csupán egyetlen nagy rejtéllyel. A dupla, az USA-ban 2004-ben, nálunk egy évre rá leadott nyitóepizód mindjárt ötöt elénk szórt. Mi az a lény, ami lemészárolta a pilótát? Mi történt a farokrészben utazókkal? Hogy kerül egy jegesmedve a dél-csendes-óceáni szigetre? Mi lehet a 16 éve ismétlődő, hátborzongató rádióüzenet sztorija? És persze: mégis mi az isten lehet ez a sziget?! A kérdések mennyisége aztán együtt nőtt az epizódszámmal, így ha jöttek is válaszok, egyik sem okozhatott igazi kielégülést. Maradni kellett az utolsó percekig.
Mindemellett a Lost közérthető szimbólumrendszerrel operált (gondoljunk a fekete és a fehér szín vagy a víz kiemelt szerepére), szereplőivel pedig sokkal könnyebben lehetett azonosulni, mint a TP Cooper nevű angyalával és a többi ufóval. A figurák ismerősek voltak mind egy szálig, de persze nem a való életből, hanem abból a vonzóbb világból, amelyre a mozivásznon meg a tévéképernyőn keresztül nyílik rálátás. Előmasíroztak a közhelyek: az alkoholista, apakomplexusos sebész, a jóképű szélhámos, a drogfüggő rockzenész - de fontos volt a klisék meghintáztatása is. A hamvas szerelmes féltestvéréért epekedett, az iraki kínzómester jószívű oroszlánnak bizonyult, a menekülő bűnözőt a cuki lány adta. És ami a legfontosabb: csupa-csupa boldogtalan ember került össze, aki mindent odadobna akár néhány percnyi megváltásért. A Lost különös szigete egyszerre volt nézőinek otthonos és érdekes világ.
Nézőket mondunk, pedig helyesebb volna egy kisegyház lelkiismeretesen robotoló nyájáról beszélni. A sorozat előkelő pozíciójáért a kortárs popkultúrában ugyanis mindenekfelett a példátlan rajongói aktivitás szavatolt. A Lost nem egyszerűen egy újabb watercooler show volt, amelynek fordulatait másnap két perc alatt kitárgyalják az emberek a munkahelyi italautomatánál. Sokkal inkább "nyitott mű" vagy még inkább: közösségi sorozat, amelynek szinte minden egyes epizódja hetekre elegendő elmemunkát adott játszópartnereinek. Teljes élvezetéhez elválaszthatatlanul hozzátartozott az olyan rajongói oldalak követése, mint például a darkUFO vagy a Lostpedia, ahol hétről hétre magas nívójú teóriagyártási, illetve jelfejtési munka zajlott - részesének lehetni sokszor nagyobb örömet adott, mint az aktuális epizód. Az alkotók idejekorán észlelték e jelenséget. Beszédes kivágott jelenetek vagy éppen kifejezetten a netre készített videók csepegtetésével fokozták híveik már amúgy is infarktusközeli izgatottságát, valamint szándékosan hagytak egyre több lukat az elbeszélésben. Egyetlen példa: az utolsó évad tizenötödik részében a szereplők latinul beszéltek, de nem közölte felirat, hogy pontosan melyik évben is járunk. Mert az epizódot ugyan nem, a játékot viszont igenis elrontotta volna. Néhány órával az adásba kerülés után már elbűvölve figyelhettük, hogyan ölik egymást a megvadult klasszika-filológusok, profi és konyhalingvisták az említett oldalakon.
Hitviták
És hát volt is min perlekedniük a híveknek. Sorjáztak a beszélő nevek (Locke, Hume, Faraday, Hawking és a többi), a tudományos és kulturális utalások. Számos regény, fizikakönyv és ilyen-olyan atlasz eladási mutatója ugrott meg jelentősen e sorozatnak köszönhetően az elmúlt években, noha búvárolásuk a titkokat rejtő ajtók feltárulásáig nem vezethetett el. Mindenki azt az egyetlen, minden zárba illő kulcsot kereste bennük, pedig a Lostról már elég korán kiderült, hogy ebből a szempontból vérbeli posztmodern sorozat: alkotói a referenciák terén nem ismerték (el) a hierarchiát, Az idő rövid története vagy az Ulysses éppúgy egyszerűen csak érdekes, inspiratív szöveg volt a számukra, mint Stephen King művei vagy mondjuk a Cápa, amit olyan szépen megidéztek az ötödik évad zárlatában.
Sokszor persze addig volt jó, míg zárva maradtak a kapuk. A sorozat egyik legkomolyabb korai ígérete például az volt, hogy szereplőin keresztül demonstrálni fogja, hogy világunkban az egymás számára tökéletesen ismeretlen emberek között is létezhet valamiféle szoros, lényegi, nem kauzális kapcsolat (ez történetesen ugyanaz a tétel, mint amit Nádas Péter próbált igazolni a Párhuzamos történetekben). Aztán viszont mit láttunk? Hogy félistenek manipulációja volt csak az egész...
Értéksemlegességet emlegettünk, ám hozzá kell tenni, hogy az alkotók a sorozat egyik legfontosabb, a hit és a tudomány embereinek erőviszonyát firtató kérdésében például nem vonakodtak letenni a garast, még ha sokan húzták is a szájukat emiatt. Mert világosan kiderült, hogy Lindelofék szerint a szigorúan tudományos megközelítés nem vezetheti el az embert a megértéshez, a tudósok pedig (amúgy persze érdekes és szép) játékaik során korról korra olyan dolgokba ártják magukat, amihez nincs jogosítványuk, míg a hit viszont, bár erről mintha már hallottunk volna korábban is, hegyeket mozgathat meg. Mindazonáltal ha hiszel, ha nem, amennyiben nem vagy nagyon gonosz, előbb vagy utóbb úgyis a mennyekbe jutsz. Úgy legyen, bár egy közlés komolyan vehetősége mindig függ a formájától is, így a zárlat giccsparádéja például maga volt a kontraproduktivitás. Jack Shephard, a vívódó, ám később triumfáló és John Locke, a vérbeli tragikus hős évadokon átnyúló hitvitái mindezzel együtt izgalmas rágcsálnivalók maradhatnak a büszkén szkeptikus, néhanapján mégis metafizikai hiánybetegségben szenvedő eszképisták számára is - és talán a sorozat holnaputáni semmivé foszlását is ezek a korszellemről akarva-akaratlan sokat elfecsegő szekvenciák akadályozhatják meg majd leginkább.
