Az új birodalmak felfedezésének ideje talán valóban lejárt a rockzenében, de azért nem kell csüggedni: az is éppen elég nagy dolog, ha valaki úgy találja fel a spanyolviaszt, hogy közben úgy hisszük, egyenesen az ősrobbanásnál hallgatózunk. Ezért az élményért az elmúlt évtizedben ajánlatos volt az amerikai Hold Steady lemezeihez fordulni. Az első kettőhöz is (Almost Killed Me; Separation Sunday), de a harmadikhoz aztán pláne - hiszen a négy évvel ezelőtti Boys And Girls In America volt a valódi főmű, a - most már jól látszik - megismételhetetlen és részükről valószínűleg meghaladhatatlan nagy dobás.
Nagyjából 2008-ig a Hold Steadyben minden csúcs volt. Ott voltak például a dalszövegek. Természetesen nem Craig Finn volt az első harmincon túli dalszerző a rocktörténetben, aki a vibráló kamaszkort választotta legfontosabb tárgyául. Finn azonban úgy tudott visszatekinteni, hogy a nyilvánvaló nosztalgia nem hozta magával a veszteség generálta, ilyenkor szokásos önsajnálatot és mélabút. Úgy dalolt az alvás nélkül töltött, kaotikus és gyönyörű nyári éjszakákról, zajos bárokról, csontrészeg pultosokról és még ittasabb kuncsaftjaikról, betépett deszkás fiúkról meg a jobb sorsra érdemes, de nagyon rossz társaságba keveredett lányokról és arról a cseresznyés kóla ízű csókról, ami egy fesztivál ájult serdülőkkel teli elsősegélysátrában csattant el, hogy minden - korfestő popkulturális, valamint bibliai utalásoktól csak úgy roskadozó - sorát öröm, sőt eksztázis fűtötte át, amiért ennek a sok csodának valaha részese lehetett. És nem volt kisebb varázslat a zene sem. Míg a brit Darkness a 2000-es évek elején bohócjelmezben, lelkesen, de gúnyosan emelte vissza a köztudatba a stadionrockot, addig a Hold Steady méltóságteljesen és újszerű módon billentette helyre a műfaj becsületét. Ikerszólóik, hatalmas, dobkiállásokkal rendre kiemelt riffjeik és harsogó kórusaik a Thin Lizzy, a Journey, a Kiss, a Cheap Trick, a Led Zeppelin és Bruce Springsteen legszebb pillanatait idézték, de a zenekar nem dolgozott tipikus verze/refrén struktúrákkal, és a leállíthatatlan Craig Finn sem az obligát, szárnyaló dallamokkal és pátosszal teli énekstílust választotta, hanem az ittasnak tűnő, rekedtes kajabálást, amihez tökéletesen illett (a második lemeznél beszállt) Franz Nicolay vadító kocsmazongorázása.
Persze egyetlen nagyszerű történet sem tarthat örökké. A 2008-as Stay Positive-ról nemcsak Finn korábban rendre vissza-visszatérő szereplői tűntek el hirtelen, de néhány kivételt leszámítva odaveszett az eksztatikus lendület is.
És ez nem tért vissza sajnos most, ezen az új lemezen sem. Pedig a Heavent egyértelműen a visszakanyarodás albumának szánták. Franz Nicolay év eleji kiválása remek alkalmat teremtett a számukra, hogy megszüntessék a billentyű - az utolsó lemezre jellemző - túlzott dominanciáját, és visszatérjenek a hard rockosabb megközelítéshez. Ugyan a lemez egy inkább a Wilcót, mint az arénazenét idéző, kedvesen bágyadt balladával indít, de aztán olyasfajta zenét kapunk, mint az első három lemezen - csak éppen legalább két fokkal langyosabb tálalásban. Jó szám a The Weekenders, de nem elsöprő, kellemes a Hurricane J, de nem dönti ki a falakat, jólesik a The Smidge direkt rockja, de nem felejthetetlen - és vannak kifejezetten gyenge, ihlethiányos, sápadt darabok is (Barely Breathing, We Can Get Together). A szövegekkel pedig még nagyobb bajok vannak. Craig Finn az új utakat kereső előző lemez után ezúttal megpróbál visszatérni a régi témáihoz, de olyan kevés hittel, olyan szomorú unottsággal teszi, ami egyszerűen méltatlan ehhez a kiváló szerzőhöz. Egyetlen percre sem tudjuk most elhinni, hogy ezek a hétköznapi kis tragédiák és győzelmek volnának a világon a legfontosabbak, hogy ezek az apró történetek az irodalmi klasszikusok polcára valók. Az egyik nagy Steady-sláger, a Chips Ahoy! szövegének folytatása a Weekendersben vagy a klasszikus hardcore-bandák elősorolása (pont úgy, mint az előző lemez címadójában) a Barely Breathingben idegesítő muszáj-fordulatoknak tetszenek csupán. Jelentéktelen rutinmunka ez egy igen nagy zenekartól.
Rough Trade/Neon Music, 2010
