A leginkább a skatulyázhatatlan, melankolikus éjszakai zenét játszó seattle-i The Walkabouts vezetőjeként ismert énekes-gitáros-dalszerző (képünkön középen) immár hosszú évek óta Szlovéniában él és alkot - szólólemezeit lapunk a közelmúltban tekintette át (Odahaza, távol, MaNcs, 2009. december 10.). Chris Brokaw-val és Hugo Race-szel pár éve alapított triójával, a nyáron (a Szigetre) hozzánk is ellátogató Dirtmusickal tavaly Maliba utazott, hogy a Tamikrest nevű tuareg blueszenekarral közösen készítsenek lemezt. Az album a BKO (azaz Bamako) címet kapta, és a napokban kerül a boltokba - ennek apropóján beszélgettünk telefonon.
*
Magyar Narancs: A 2000-es évek eleje óta Ljubljanában élsz, ide nősültél. Kíváncsi volnék, miért döntöttetek úgy a feleségeddel anno, hogy itt maradtok, és nem mentek ki inkább az USA-ba?
Chris Eckman: Elég egyszerű volt a helyzet: a feleségem akkor még tanult, és a szlovén nyelvet és irodalmat nem tudta volna az Államokban tanulni. Úgy gondoltuk, megvárjuk, míg végez az egyetemen, és aztán elgondolkodunk azon, hogy hol akarunk élni, de annyira jól érzem magam én is itt, hogy most már nem megyünk sehová sem. Európában mindig jobban mentek a dolgaim, korábban is folyton itt dolgoztam, úgyhogy jól jön, hogy itt élek, több a lehetőség.
MN: Eredetileg mi keltette fel az érdeklődésedet az európai kontinens iránt?
CE: Ha Angliát is ideértjük, akkor azt mondhatom, hogy európai zenével kezdődött nálam minden. Az első kedvenceim a Beatles és a Stones voltak, és egészen a 80-as évek elejéig nem is nagyon hallgattam amerikai zenét. A punkkorszakban kedveltem a Ramonest, Patti Smitht és a Televisiont, de akkor is inkább az angol bandákat szerettem. A 80-as évek elején megjelent egy sor nagyon érdekes amerikai zenekar: csak az ő hatásukra kezdtem beleásni magam az amerikai zenébe. És már fiatalkoromban rengeteget utaztam Európában - azelőtt is, hogy zenész lettem volna. 1981-82-ben majdnem egy évet töltöttem a kontinensen. Tanuló voltam, és ki tudtam venni egy évet, mert nyaranta halászhajókon dolgoztam Alaszkában, ahol rövid idő alatt diákmércével mérve tömérdek pénzt lehetett keresni. Borzalmas, roppant kemény munka volt, szinte semmi pihenővel, de legalább nem tudtad elverni a pénzt közben.
MN: Európában, ahogy te is említetted, mindig is elismertebb, sikeresebb voltál, mint az USA-ban. Szerinted mi lehetett ennek az oka?
CE: Van olyan összetevő, ami egyértelmű, például az, hogy itt jobb, megértőbb kiadóim voltak. A Walkabouts Amerikában éveken át a SubPopnál dolgozott, és ők nem igazán értettek meg minket. A kiadónak nagyon is jól ment ugyan akkoriban, hiszen a SubPop az egész grunge-mozgalom központja volt, de velünk nem tudtak mit kezdeni. Jellemző, hogy európai irodájuk viszont megértette, hogy nekünk másfajta piacokat és a médiában másféle megjelenési lehetőségeket kell keresni, mint a kiadó többi zenekarának. Nem gondolom, hogy a Walkabouts zenéjében lett volna bármi kifejezetten európai, az viszont, hogy bármikor készen álltunk itt játszani, biztosan segített. Vannak zenekarok, amelyek inkább az otthonukhoz közel szeretnek játszani, mi meg épp ellenkezőleg: ha valaki azt mondta, hogy lehet játszani egy görög fesztiválon, már pakoltunk is, és mentünk.
MN: Létezik még egyáltalán a Walkabouts? Öt éve nem jelent meg lemezetek.
CE: Elméletben igen. Gyakorlatban nem igazán. Áprilisban Seattle-be utazom, és lesz egy zenekari találkozónk. Arról fogunk beszélni, hogy talán tudnánk egy lemezt készíteni a jövő évben. Csak hát nem biztos, hogy lesz rá időm: a Walkabouts azért nem dolgozik, mert annyi egyéb munkám van. A zenekar néhány tagja persze azt szeretné, hogy a Walkabouts aktívabb legyen, én viszont nem érzem szükségét ennek. Tizenöt lemezt készítettem a zenekarral, és igen jó okot kell találnom ahhoz, hogy belevágjak egy újabba. Annak a ténye, hogy tíz évvel ezelőtt nagyszerű volt a Walkaboutsban játszani, önmagában nem elég.
MN: Ráadásul a szólólemezeiden sem távolodtál el túlságosan a Walkabouts világától.
CE: Igen, ez különösen az utolsóra igaz. Ez is hozzátartozik: ma már nem akarom állandóan ezt a fajta zenét játszani, de olykor szólóban mégis megteszem, így viszont még kevésbé van szükségem a zenekarra. Bárhogyan is, az elmúlt két évben a Walkabouts szóba se jöhetett, annyira elfoglalt voltam ezzel az afrikai projekttel. Csupán a szervezés temérdek időt emésztett fel. Egy európai turnét sem egyszerű megszervezni, de többhétnyi munkát Afrikában sokkal nehezebb.
MN: Triód, a Dirtmusic 2008-ban Maliban, a sivatagi fesztiválon találkozott a Tamikresttel. Ott mindjárt eldőlt, hogy közös lemezt fogtok készíteni?
CE: Nem, az ötlet csak később jött. Három napot töltöttünk a Tamikresttel, és az élmény csodálatos volt, de úgy éreztük, ennyi volt a dologban. Másrészt az ötlet megvalósíthatatlanul drágának is tűnt akkor. Csak később, már otthon kezdtünk komolyan gondolkodni a közös munkán, amikor az emlékek kezdtek előjönni.
MN: Kész számokkal érkeztetek tavaly Maliba?
CE: Chrisnek, Hugónak és nekem fejenként négy-négy számunk volt a lemezhez. Volt, ami rákerült, és volt olyan, amit már az utazás előtt elvetettünk. De mindegyik számról elmondható, hogy rengeteget változott. Nem lett volna értelme elmenni Maliba, és szigorúan megszabni a Tamikrestnek, hogy hogyan játsszanak. Azt szerettük volna, hogy komoly szerepük legyen a hangzásban.
MN: A végeredmény egyszerre húz az amerikai folk és a tuareg, sivatagi blues irányába.
CE: Az volt a terv, hogy hasonló dalokat viszünk Maliba, mint amilyenek az első Dirtmusic-lemezen is voltak. Nem akartunk olyan stílusban írni, mint a Tamikrest. Azt akartuk megnézni, mi történik, ha a kétféle érzékenység összetalálkozik. És ami történt, sokszor igencsak meglepő volt. A zene nem minden esetben annyira afrikai hangzású, mint amilyenre az emberek számítanak, mert a nyugati rockzene a Tamikrest tagjaira is nagy hatással volt. Sokan nehezen hiszik ezt el, hiszen ezek a srácok tényleg a semmi közepén, a Szahara mélyén élnek, egy olyan városban, ahol áramszolgáltatás csak a nap bizonyos óráiban van. Elképesztően elszigetelt az a hely, ahol élnek. Mégis sok, számukra északi rockzenét ismernek.
MN: A második szám a lemezen az All Tomorrow's Parties feldolgozása. A Velvet Undergroundot például ismerték?
CE: Nem. A hatásaik inkább klasszikusak. Olyanokat szeretnek, mint a Rolling Stones vagy Santana - és egyszerűen imádják a Dire Straitset!
MN: Hogyan kommunikáltatok velük?
CE: Türelmesen. A Dirtmusic egyik tagja, Hugo igen jól beszél franciául, Chris és én viszont csak egy évig tanultuk a gimnáziumban a nyelvet, úgyhogy eléggé küszködtünk vele - akárcsak a Tamikrest tagjai. Csupán az egyik ütősük beszélt egy kicsit angolul.
MN: A számokat, gondolom, élőben vettétek fel.
CE: Az a két szám, amiben nem játszik a Tamikrest - a Bring It Home és a Niger Sundown, amit Toumani Diabaté zenekarával rögzítettünk, és tiszta improvizáció -, teljesen élőben lett felvéve. A többinél egy nagyon kicsi szobában játszottunk együtt nagyon hangosan, úgyhogy az énektémákat utólag újravettük, de ezeket leszámítva azt hallod, amit ott, a szobában játszottunk. Két napig próbáltunk, aztán három nap alatt rögzítettük a dalokat.
MN: Öt nap volt az egész? Az nagyon rövid idő.
CE: Nagyon gyorsan ment. De még további öt-hat napot is ott töltöttünk - ekkor rögzítettük az éneket meg egy-két billentyűs részt. Úgy jöttünk el Maliból, hogy a lemez teljesen kész volt. Európában már semmi lényegeset nem tettünk hozzá, bár a keverést itt végeztük.
MN: Mi volt számodra a legizgalmasabb abban, ahogyan a Tamikrest a zenéhez közelített?
CE: Egyfelől meglepett, hogy mennyire változatos módokon közelítettek hozzá - érezni lehetett, hogy ismerik a reggae vagy a soul motívumkincsét is, olykor pedig teljesen váratlan hangszíneket használtak. Legfőképp Ousmane, a zenekar vezető énekese és gitárosa. Sok ember, aki hallotta már a lemezt, számos gitártémáról azt hiszi, hogy a Dirtmusic valamelyik tagja játssza, pedig Ousmane az. Nem mindig játszott abban a tuareg stílusban, amire számítani lehetett. Ez váratlanul ért. Korábban, amikor a sivatagi fesztiválon együtt játszottunk a sátrakban, főleg az ő dalaikat meg néhány Tinariwent játszottunk. Előkerült egy-két Velvet Underground és Dylan is, de az egésznek nagyon sivatagi hangulata volt. A lemez viszont sokszor kifejezetten urbánus módon szól. Az is nagyon érdekes volt, hogy mennyire nem értik, miért kell öt akkord egy számba. Kettő vagy három, pláne egy, az oké - de több? Bizonyos témákat lecsupaszítottunk, hogy ne kelljen külön erre figyelni, hogy nekik is kényelmes legyen a játék.
MN: Hogyan tervezitek előadni a lemezt?
CE: Semmi sincs kőbe vésve még, de a terv az, hogy először a Dirtmusic játszana egy keveset, aztán a Tamikrest, majd következne egy hosszú rész, amikor együtt játszanánk dalokat a BKO-ról és a Tamikrest lemezéről.
A BKO kritikáját lásd a Visszhang rovatban!
