Ha figyelembe vesszük, hogy a 90-es évek meghatározó angolszász alternatív rockzenekaraira az utóbbi időben milyen nagy kereslet mutatkozott Magyarországon is, akkor felettébb furcsának találhatjuk, hogy a zsáner ez évi legfontosabb visszatérője, a kaliforniai Pavement alapos (és egyébként Bécset, Prágát is érintő) turnéján nem jutott el hozzánk. De ez csupán a reflexszerű első reakció - a magyar koncertszervezők passzivitása ezúttal tulajdonképpen megérthető. A korszak jelentős zenekarai közül mifelénk ugyanis csak azok köré gyűlt méretesebb tábor, amelyek a dalstruktúrákat és a dallamvilágot tekintve minden újszerűségük ellenére is mélyen tradicionálisak maradtak - a grunge hőseitől a Faith No More-on át, mondjuk az R.E.M.-ig. Hozzájuk képest a Pavement a maga hol alulkevert, hol masszívan hamis, sokszor vázlatszerű és gyakran teljesen ortopéd, a noise, a country, az indie-rock és a pszichedélia között csapongó zenéjével, meg az idétlen klipekben tébláboló nemtörődöm tagokkal a felületes szemlélőben könnyen roppant komolytalan társaság benyomását kelthette. Ám ez csak a felszín volt, a bolond színekben pompázó, gyűrött csomagolás. Számos híres pályatársával szemben a Pavement nem úgy csinált karriert, hogy kommerszebbé alakította a 80-as évek legizgalmasabb gitárzenéit. Éppen ellenkezőleg: sikerült neki újabb érdekes vidékekre elkalandoznia azon a barázdán, amit a Sonic Youth, a Hüsker Dü, a The Fall és társaik szántottak harminc évvel ezelőtt. Meg is volt az ára. Noha ma minden második indie-rock zenész hivatkozik rá, aktív korszakában a Pavement nem tartozott az igazán befutott zenekarok közé: öt sorlemeze közül a 92-es Crooked Rain, Crooked Rain ment a legjobban, de a megjelenése idején abból sem fogyott több kábé 200 ezer példánynál.
Ennyit, egyfelől, az integritásról. Másrészt: a dalok, a dalok. A rendkívüli - úgy formai, mint emocionális - gazdagság. A gömbölyű, tökéletesen önfeledt popslágerektől, mint például a zenekar legismertebb száma, a Cut Your Hair (amit turnéja múlt szombati állomásán az ezerötszáz, már-már kínosan jól nevelt bajor fan elé masírozó kvintett képes volt nyitószámként elsütni) a Range Life édes-bús, elvágyódó alt-country balladáján át a tintakéken hömpölygő The Hexxig. Élőben ezek a számok a tizenegy év kihagyás után együtt játszó, egymással is folyamatosan, a maguk jellegzetesen szarkasztikus humorával kommunikáló zenészek kezében annyi elektromossággal töltődtek fel, amire szimplán a lemezek alapján nem igazán lehetett számítani. A legnagyobb hős természetesen Stephen Malkmus volt, aki hol egy mccartneys hajlítással (Spit On A Stranger), hol hangfalrecsegtető ordításokkal (Unfair) kevert új színeket a dalokhoz, olykor a feje fölé emelt, máskor a dobállványok közé szúrt gitárjával szépséges zajbetéteket kreált, a dupla méretűre fokozott Fight This Generationben pedig egy olyasféle, visszhangeffektekkel megbolondított hosszú szólót játszott, mint amilyenek a legutóbbi, furcsán prog-rockos szólólemezén is hallhatók. És persze szövegsorokat, illetve egyszer hangszert is cserélt az egészen apukásra érett, de azért lelkesen ugrabugráló Bob Nastanovich-csal, akit anno azért vettek be a Pavementbe, hogy legyen valaki, aki pici dobcuccán tartani tudja a tempót a koncerteken az iszákos Gary Young helyett, és aki aztán a megbízható Steve West mellett is a zenekarban maradt afféle zenebohóci státusban. A többi három tag a higgadt erőt képviselte, precízen simították az alapokat excentrikusabb társaik alá.
Ami a programot illeti: néhány héttel ezelőtt a Pavement válogatáslemezt jelentetett meg, és ez a Quarantine The Past elég jól jelzi, hogy milyen típusú (struktúrájában amúgy estéről estére jelentősen változó) műsorral áll színpadra ezeken a koncerteken. Nagyjából az összes nagy sláger (a Gold Soundz, a Shady Lane, a Summer Babe is) előkerül, ugyanakkor bőven akadnak kevésbé nyilvánvaló választások is. Münchenben ilyen volt például a Debris Slide a 91-es EP-ről, az elegáns Starlings Of The Slipstream vagy az elégikus Grounded, amely alatt kihunytak a kerti bált idéző égősorok fényei. Múlt szombaton a Pavement közel harminc számot játszott el, aminek egyfelől nagyon lehetett örülni, hiszen egyetlen koncerten ennyi nagyszerű dalt a lehető legritkábban hall az ember, másfelől viszont ez a brutális mennyiség mintha arra utalna, hogy a zenekar az őszi amerikai fellépések után ismét le kívánná zárni a Pavement-sztorit. Pedig ez egy különleges történet - járna neki a folytatás. München, Muffathalle, május 22.
