Koncert - Csupa arany - A Pavement Münchenben

  • Greff András
  • 2010. május 27.

Zene

Ha figyelembe vesszük, hogy a 90-es évek meghatározó angolszász alternatív rockzenekaraira az utóbbi időben milyen nagy kereslet mutatkozott Magyarországon is, akkor felettébb furcsának találhatjuk, hogy a zsáner ez évi legfontosabb visszatérője, a kaliforniai Pavement alapos (és egyébként Bécset, Prágát is érintő) turnéján nem jutott el hozzánk. De ez csupán a reflexszerű első reakció - a magyar koncertszervezők passzivitása ezúttal tulajdonképpen megérthető. A korszak jelentős zenekarai közül mifelénk ugyanis csak azok köré gyűlt méretesebb tábor, amelyek a dalstruktúrákat és a dallamvilágot tekintve minden újszerűségük ellenére is mélyen tradicionálisak maradtak - a grunge hőseitől a Faith No More-on át, mondjuk az R.E.M.-ig. Hozzájuk képest a Pavement a maga hol alulkevert, hol masszívan hamis, sokszor vázlatszerű és gyakran teljesen ortopéd, a noise, a country, az indie-rock és a pszichedélia között csapongó zenéjével, meg az idétlen klipekben tébláboló nemtörődöm tagokkal a felületes szemlélőben könnyen roppant komolytalan társaság benyomását kelthette. Ám ez csak a felszín volt, a bolond színekben pompázó, gyűrött csomagolás. Számos híres pályatársával szemben a Pavement nem úgy csinált karriert, hogy kommerszebbé alakította a 80-as évek legizgalmasabb gitárzenéit. Éppen ellenkezőleg: sikerült neki újabb érdekes vidékekre elkalandoznia azon a barázdán, amit a Sonic Youth, a Hüsker Dü, a The Fall és társaik szántottak harminc évvel ezelőtt. Meg is volt az ára. Noha ma minden második indie-rock zenész hivatkozik rá, aktív korszakában a Pavement nem tartozott az igazán befutott zenekarok közé: öt sorlemeze közül a 92-es Crooked Rain, Crooked Rain ment a legjobban, de a megjelenése idején abból sem fogyott több kábé 200 ezer példánynál.

Ha figyelembe vesszük, hogy a 90-es évek meghatározó angolszász alternatív rockzenekaraira az utóbbi időben milyen nagy kereslet mutatkozott Magyarországon is, akkor felettébb furcsának találhatjuk, hogy a zsáner ez évi legfontosabb visszatérője, a kaliforniai Pavement alapos (és egyébként Bécset, Prágát is érintő) turnéján nem jutott el hozzánk. De ez csupán a reflexszerű első reakció - a magyar koncertszervezők passzivitása ezúttal tulajdonképpen megérthető. A korszak jelentős zenekarai közül mifelénk ugyanis csak azok köré gyűlt méretesebb tábor, amelyek a dalstruktúrákat és a dallamvilágot tekintve minden újszerűségük ellenére is mélyen tradicionálisak maradtak - a grunge hőseitől a Faith No More-on át, mondjuk az R.E.M.-ig. Hozzájuk képest a Pavement a maga hol alulkevert, hol masszívan hamis, sokszor vázlatszerű és gyakran teljesen ortopéd, a noise, a country, az indie-rock és a pszichedélia között csapongó zenéjével, meg az idétlen klipekben tébláboló nemtörődöm tagokkal a felületes szemlélőben könnyen roppant komolytalan társaság benyomását kelthette. Ám ez csak a felszín volt, a bolond színekben pompázó, gyűrött csomagolás. Számos híres pályatársával szemben a Pavement nem úgy csinált karriert, hogy kommerszebbé alakította a 80-as évek legizgalmasabb gitárzenéit. Éppen ellenkezőleg: sikerült neki újabb érdekes vidékekre elkalandoznia azon a barázdán, amit a Sonic Youth, a Hüsker Dü, a The Fall és társaik szántottak harminc évvel ezelőtt. Meg is volt az ára. Noha ma minden második indie-rock zenész hivatkozik rá, aktív korszakában a Pavement nem tartozott az igazán befutott zenekarok közé: öt sorlemeze közül a 92-es Crooked Rain, Crooked Rain ment a legjobban, de a megjelenése idején abból sem fogyott több kábé 200 ezer példánynál.

Ennyit, egyfelől, az integritásról. Másrészt: a dalok, a dalok. A rendkívüli - úgy formai, mint emocionális - gazdagság. A gömbölyű, tökéletesen önfeledt popslágerektől, mint például a zenekar legismertebb száma, a Cut Your Hair (amit turnéja múlt szombati állomásán az ezerötszáz, már-már kínosan jól nevelt bajor fan elé masírozó kvintett képes volt nyitószámként elsütni) a Range Life édes-bús, elvágyódó alt-country balladáján át a tintakéken hömpölygő The Hexxig. Élőben ezek a számok a tizenegy év kihagyás után együtt játszó, egymással is folyamatosan, a maguk jellegzetesen szarkasztikus humorával kommunikáló zenészek kezében annyi elektromossággal töltődtek fel, amire szimplán a lemezek alapján nem igazán lehetett számítani. A legnagyobb hős természetesen Stephen Malkmus volt, aki hol egy mccartneys hajlítással (Spit On A Stranger), hol hangfalrecsegtető ordításokkal (Unfair) kevert új színeket a dalokhoz, olykor a feje fölé emelt, máskor a dobállványok közé szúrt gitárjával szépséges zajbetéteket kreált, a dupla méretűre fokozott Fight This Generationben pedig egy olyasféle, visszhangeffektekkel megbolondított hosszú szólót játszott, mint amilyenek a legutóbbi, furcsán prog-rockos szólólemezén is hallhatók. És persze szövegsorokat, illetve egyszer hangszert is cserélt az egészen apukásra érett, de azért lelkesen ugrabugráló Bob Nastanovich-csal, akit anno azért vettek be a Pavementbe, hogy legyen valaki, aki pici dobcuccán tartani tudja a tempót a koncerteken az iszákos Gary Young helyett, és aki aztán a megbízható Steve West mellett is a zenekarban maradt afféle zenebohóci státusban. A többi három tag a higgadt erőt képviselte, precízen simították az alapokat excentrikusabb társaik alá.

Ami a programot illeti: néhány héttel ezelőtt a Pavement válogatáslemezt jelentetett meg, és ez a Quarantine The Past elég jól jelzi, hogy milyen típusú (struktúrájában amúgy estéről estére jelentősen változó) műsorral áll színpadra ezeken a koncerteken. Nagyjából az összes nagy sláger (a Gold Soundz, a Shady Lane, a Summer Babe is) előkerül, ugyanakkor bőven akadnak kevésbé nyilvánvaló választások is. Münchenben ilyen volt például a Debris Slide a 91-es EP-ről, az elegáns Starlings Of The Slipstream vagy az elégikus Grounded, amely alatt kihunytak a kerti bált idéző égősorok fényei. Múlt szombaton a Pavement közel harminc számot játszott el, aminek egyfelől nagyon lehetett örülni, hiszen egyetlen koncerten ennyi nagyszerű dalt a lehető legritkábban hall az ember, másfelől viszont ez a brutális mennyiség mintha arra utalna, hogy a zenekar az őszi amerikai fellépések után ismét le kívánná zárni a Pavement-sztorit. Pedig ez egy különleges történet - járna neki a folytatás.

München, Muffathalle, május 22.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.