Az időutazást nem a forgatókönyvírók találták fel: a motívum számos híres XIX. századi irodalmi mű, Dickens, Twain, Wells vagy épp Madách munkáinak tartozéka, szakavatott történészek pedig a korábbi évszázadokból is emeltek már ki az emberi expedíciók e legkülönlegesebbikére építő fabulákat. Nincs mit csodálkozni viszont azon, hogy a témából a mozgókép héroszai szippantották ki tán a legtöbbet, hiszen az úgynevezett hetedik művészet egyik meghatározó jellegzetességét éppen az idő szüntelen manipulálása adja. Kiváltságos utazók már a hangosfilm hajnala óta vívják nemes harcukat a zsugori idő ellen, az általános relativitáselmélet és a rákövetkező egyéb teóriák pedig azóta sem engednek megnyugvást az alkotói képzeletnek. Az időutazós filmeknek se szeri, se száma, ínhüvelygyulladásig körmölhetnénk a vonatkozó címeket. Az irdatlan mennyiség azonban nem jelenti azt, hogy e filmek halmaza szivárványosan sokszínű volna. Éppen ellenkezőleg. Legyenek a felszínen bármennyire különbözőek is, ugyanazt a néhány témát variálja mindegyik.
Madarak a féregjáratban
| ||
Bizonyos filmekben a közlekedés az időben csakis azért fontos, hogy a hősöket a mindenkori jelennél veszedelmesebbnek, egzotikusabbnak tetsző vidékekre (dinoszauruszok agyara elé, várvédők pengéje alá, beszélő majmok karmai közé) lehessen zavarni. Figyelemre méltó, hogy számos ide tartozó alkotásban tudni vagy legalábbis gyanítani lehet, hogy a letűnt vagy eljövendő korokban zajló kalandok csupán az eszméletét vesztett (vagy békésen álomba szenderült) főhős képzeletének termékei. Így, a talányos agymunka révén sertepertélhet Egy jenki Artúr király udvarában, bukdácsolhat egy kortársunk a hetvenes években a Life On Mars című brit sorozat epizódjaiban, élhet le újra 23 évet saját életéből a mozis időutazások történetét megnyitó, 1933-as Turn Back The Clock vékony pénztárcájú trafikosa.
Ez utóbbi, Frank Caprát is megihlető műben azonban terebélyes tanulság is akad: barátaim, harsogja a nagy gazdasági világválság idején készült dolgozat, láthatjátok, a pénz valóban nem üdvözít. Noha konkrétan ez a fajta üzenet egy adott korszak jellegzetes tartozéka volt, mégis helyben vagyunk: az időutazós filmek jelentős többsége ugyanis az adrenalindús szórakoztatáson túl közölni is akar velünk valamit - vagy ha nem akar, hát akkor is közöl. És nem is éri be kevéssel: az időutazós moziknál valószínűleg nem találunk filozofikusabbat a szórakoztató filmek piacán. Mesterdarabok és igénytelen fércművek között e téren nincs különbség: alkotóik, e javarészt botcsinálta bölcselők évszázados metafizikai vitákban kénytelenek valahová letenni a garast. Irányíthatja-e az ember a sorsot? - tépelődik fennhangon az 1960-as Az időgép feltalálója, és a válaszadásban aligha létezik középút: az idő vándorai a vagy-vagy birodalmában járnak.
| ||
Az egyik celluloidhalomból az olvasható ki, hogy az ember szabad, mint a madár, és vezessék akárhová is a féregjáratok, bármit megtehet, amit úri kedve diktál. A hol autóval, hol egyéb géppel vagy anélkül, egész testével vagy csak mentálisan, vígjátékban, kalandfilmben vagy thrillerben közlekedő időutazó hatalma szinte minden elképzelhető kereten túlnő, manipulációs lehetőségei mondhatni végtelenek, pozíciója ezért aztán elementáris sóvárgást válthatna ki, ha e filmek nem sietnének mindent megtenni azért, hogy lebeszéljenek minket a voltaképp az istenné válást megcélzó ábrándjainkról. Homer Simpson a Simpson család Bradbury-paródiájában (Time and Punishment) egy megbolondult kenyérpirítónak hála az őskorban találja magát, véletlenül elpusztít egy moszkitót, a jelenbe visszatérve pedig azt tapasztalja, hogy szentfazék tőszomszédja, Ned Flanders uralja a világot. Homer korrigálási kísérletei az eredeti állapot visszacsinálásáig csak még iszonyúbb eredményekre vezetnek, akárcsak a Pillangó-hatás főhőséi, aki traumatikus gyermekkorát kísérli meg felnőtt fejjel elviselhetőbbé ügyeskedni. A Roswell That Ends Well című Futurama-epizódban a fenekén nyugton ülni képtelen Fry saját süvölvény nagyanyjával kerül egy ágyba. Marty Mcfly (Vissza a jövőbe II.) 2015-ben lóversenyeredményekre tesz szert, de saját idejében, 1985-ben gyémántok és drága pezsgő helyett valami egészen rémes várja.
Alig találunk példát olyan filmre, amely nem kárhoztatja a változtatni képes időutazót. Az elkövetkező 28 nap élményeit a fejében őrző Donnie Darko önfeláldozása kivételesen heroikus tett, hiszen ezzel megmenti (az őt így soha meg nem ismerő) szerelme, Gretchen életét. Az Idétlen időkig egyetlen napot állandóan újraélni kénytelen tévés időjárás-jelentője pedig csak akkor szabadíthatja ki magát az időhurokból, ha teljesíti a létmásításra irányuló rilkei imperatívuszt. Vidámítóan megengedő kivételek.
Én, a báb
| ||
Nagyobbnak tűnik az a csoport, ahol a múlt (vagy a jövő - de hát ami nekünk a jövő, az e filmek szerint éppúgy valakiknek a múltja!) megmásítása nem csupán "nem ajánlott", hanem egyenesen lehetetlen. És nem csak azért, mert a környezete egyszerűen nem hisz az utazónak, mint a már említett Az időgépben, ahol 1900-ban tudóstársai kinevetik a két világháborúról mesélő feltalálót. Vagy mert a múlt üres díszlet csupán, és végül azt is felzabálják a Langolierek. Netán, mert a múltban garázdálkodni szándékozó alakoknak megálljt parancsol a Jean-Claude Van Damme daliás alakjában érkező Időzsaru.
Nem, az ide tartozó filmek java része sokkal, de sokkal nyomasztóbb. A Terminátor szereplői három részen át hegyeket mozgatnak meg, de a vérszomjas Skynet ettől még ugyanúgy rászabadul az emberiségre, ahogy azt a jövőből visszabukó Kyle Reese előre jelezte Sarah Connornak. A Végső állomás-filmek mentális jövőbeugrói hiába ússzák meg rendkívüli tudásuknak hála a brutális baleseteket, a nekik szánt végzet napokon belül így is utoléri őket. A végső visszaszámlálás 80-as évekből visszazuhant amerikai tengerészei pedig éppen megakadályoznák Pearl Harbor lebombázását, amikor egy mágneses vihar visszarepíti őket a saját idejükbe. A létezés alapvető szabálya, hogy senki sem tehet olyasmit, ami logikailag lehetetlen. De ki húzza rá ezekben a filmekben ezt a szabályt az irreálisat egyébként többszörösen is megvalósító figurákra? Mert valami vagy valaki mindig korrigál. Mert csak az történhet meg, ami lejegyezve van (valahol).
A szigorú determinizmus mozgóképes prédikátorainak filmjeiben a szereplők sokszor nem láthatnak rá erre a problémára. Chris Marker A kilátóteraszában (és annak 12 majom címen elkészített feldolgozásában) a múltba taszított kísérleti alany abban a pillanatban hal meg, amikor felfoghatná, hogy életét valamiféle (kozmikus? isteni?) program bábjaként pergette le, és a Terminátorokkal hadakozó John Connornak is csak a harmadik rész záró pillanatában eshet le a tantusz. A libertariánus nézőt ezeknél is jobban bosszanthatják azok a darabok (például a spanyol Időbűnök), amelyekben az idővándor igenis tud a dologról, mégis teljesen reflektálatlanul, hús-vér robotként táncolja végig a tangót - ilyen esetekben azonban a cselekvés oly kevéssé életszerű, hogy még a valóságra máskülönben könnyedén fittyet hányó fantasztikus filmekben sem szívesen próbálkoznak vele.
| ||
Az idő megbilincselt akaratú kalandorai közül néhány legalább perlekedik a sorssal, öklét rázza az ég felé, vagy megosztja a predesztinációs paradoxonnal kapcsolatos szorongásait a társaival, mint a Lost - Eltűntek pallérozatlanabb vagy az Audrey Niffenegger szentimentális lektűrremekéből most vászonra adaptált Az időutazó felesége értelmiségi szereplői. "Állandóan beleütközöm a ténybe, hogy semmit nem tudok megváltoztatni, még akkor sem, ha éppen ott vagyok, és tanúja vagyok" - mondja a Niffenegger-regényben az időben való csúszkálást betegségként elszenvedő Henry a jelenbe szegezett Clare-nek. "Csak olyasmit tehetek, ami a már megtörtént felé tereli a dolgokat." Lehangoló helyzet. Szolid vigaszt az nyújt csupán, hogy a teljes felelőtlenség kínálkozó állapotába még az idő e kiábrándult kalandorai közül is csak a legelvetemültebbek csúsznak bele kéjesen.
Borzalmas következmények az egyik, nyugtalanító sejtések a másik oldalon. Az időutazás olyannyira vágyott, tarkabarkának remélt kalandja a vonatkozó filmek szerint távolról sem derűs vállalkozás. Ezzel együtt mindegyik képes rá, hogy megajándékozza nézőjét valami igazán felemelővel. Hogy is mondja Clare Henrynek? "Valahányszor kifújom az orrom, azt fogom érezni, hogy ez történelmi esemény."
