Noha a történetmesélés évezredei során az emberiség számos különös kitalációval gazdagította a rajzolt, a szóbeli, az írott és a mozgóképes kultúrát, a meséknél gyanúsabb dolgokkal csupán kevésszer állt elő. Mániákus hóbortnak látszhat, számtalan mesénél mégsem teljesen értelmetlen megvizsgálni, vajon nem került-e mérges töltelék a cukormázak mögé. Hiszen visszatekintve nem kevésszer ébredhettünk már rá, hogy (az akár évtizedekig eltartó) gyermekkorban a felhőtlenül élvezett fordulatokkal és megszívlelendő tanulságokkal egy kanálban egyebek mellett nettó szadizmust (A két lány meg a vasorrú banya) vagy vérbeli politikai propagandát (Hupikék törpikék) is vígan benyeltünk, s a konfliktusok feloldásának bevált módszereként fogadtuk el a gyilkosságot. Utóbbira annyi példa van, hogy választani sem bírnánk - Gregory Maguire, ez az ötvenöt éves, hazájában kimagaslóan sikeres amerikai lektűrszerző szerencsére megtette helyettünk: belenyúlt a hatalmas, csillogó fekete hullazsákba könyékig, és biztos kézzel kiemelt egy minősített esetet.
Hogy az Óz, a nagy varázsló gonosz nyugati boszorkánya hogyan végezte, azt L. Frank Baum regényéből vagy Victor Fleming proto-pszichedelikus filmverziójából mindannyian jól tudjuk: nyúlós barna masszaként, szétolvadva várkastélya rideg kőpadlatán. De mi történt ezzel a seprűt lóbáló, hisztérikus asszonnyal korábban, legfőképp azelőtt, hogy az égből alázuhant takaros kansasi faház kivégezte volna testvérét, az úgynevezett keleti boszorkányt? Revizionista meseregényében Maguire ezt a várpadlóig vezető utat tárja fel: nevet, testet, tulajdonságokat, sőt sorsot ad a boszorkánynak, hogy ezzel jól belerondítson a Dorka sikerének korábban oly zavartalanul örvendező olvasók-nézők eufóriájába.
A fabula a kezdetek kezdetétől és finoman szólva ígéretesen indul: a zöld bőrű, cápafogú Elfaba születését és csecsemőéveit a lezüllött, életveszélyesen babonás mumpicföldiek között elbeszélő nyitófejezet olajfekete, erőszakban és szexben dús, vészjóslóan hömpölygő felnőttmesét ígér. Maguire atmoszférateremtő ereje az Elfi egyetemi éveit leíró második etapban sem sokat csökken (ez a fejezet rendkívüli módon emlékeztet a Harry Potter világára, érdemes hát feljegyezni, hogy Maguire regénye két évvel korábban jelent meg Rowlingénál), de már itt megmutatkoznak azok a számottevő hibák, amik a további, bánatunkra egyre laposabb fejezeteket aztán oly sápasztóvá rombolják. Kisebb, de valóságos probléma, hogy Maguire suspense technikája, ami igencsak fontos alkatrésze a regénynek (hiszen szinte az utolsó oldalakig azért rághatjuk a körmünket, hogy vajon mikor és miért lesz az eszes, morális érzékkel is megáldott, rokonszenvesen makacs lányból az a csúf, rikoltozó boszorka) csak akkor működik, ha ismerjük az alapszöveget - pedig talán még egy efféle válaszregényt sem volna szabad ilyen mértékben függőségben tartani egy másik könyvtől. Ám tényleg ez a legkevesebb. Maguire ugyanis sorra ejti a legalapvetőbb regényírói hibákat: szálakat hagy elvarratlanul, a jelentésesnek sugallt epizódokból (lásd a bizarr éjszakát a Filozófus Klubban) gyakorlatilag semmit nem bont ki, a gyakran egyébként is csak lazán felvázolt karaktereket (a főhősnőt kis jóindulattal leszámítva) nem tölti meg élettel, és így nem engedi őket fejlődni sem sehová, ráadásul helyzetétől tökéletesen függetlenül mindegyik figurát ugyanabban a tenorban beszélteti, végül elhadarja a befejezést. Belenyúl a politikai terrorizmus témájába (darab ideig komoly esély mutatkozik rá, hogy a zsarnoki varázsló ellen forduló Elfabából hírhedt smaragdvárosi merénylő válik), de a témában bőségesen benne rejlő gyúlékony drámai anyag belobbantása előtt hátraarcot csinál, és biztonságosabb terepek felé masírozik - s a csüggesztő felszínkarcolás jellemzi akkor is, amikor a jó és a gonosz természetéről szóló, igencsak didaktikus, bár legalább nem egyoldalú prédikációkba kergeti szereplőit.
Másrészt darab idő után kelletlenül kell észlelnünk, hogy a fantasyban utazó író épp a fantáziáját nem sarkantyúzta meg kellőképp: noha egy beszélő állatokkal és valódi varázslattal teli másvilágban járunk-kelünk, a figurák nyugodt szívvel használják ugyanazokat a politikai és filozófiai fogalmakat, amelyek a mi hétköznapi valóságunkban New Yorktól Debrecenig forgalomban vannak, továbbá Smaragdváros közelében minaretet látni, az elvetemült varázsló katonái pedig természetesen barnaingesek, és még A Birodalom viszszavág (vagy az Oidipusz király?) közismert meghökkentő fordulata is előkerül. Boszorkánypárti védőbeszédében Maguire ráadásul sikeresen gyakorolja ugyanazt a mesékre gyakran jellemző elbeszélői metódust, amit kárhoztatni igyekszik: regényében ezúttal a kábé három lapon megjelenő varázsló az, akit valójában motivációinak, gondolkodásának behatóbb ismerete nélkül, komplex ábrázolás hiányában kellene gonosz alaknak elfogadnunk. De a valódi áldozat persze elsősorban Elfaba, a szegény lány, akit pokolra való banyaként ismer a fél világ, s akinek négyszáz oldalon át kell egy hanyag alkotó középszerű birodalmában bukdácsolnia, és még a banálisan csúfos véget sem kerülheti el.
Fordította: Pék Zoltán. Kelly Kiadó, 2009, 432 oldal, 3980 Ft
