Magyar Narancs: Három éve játszottatok nálunk utoljára, kevéssel a mindmáig utolsó, The Black And White Album című lemezetek megjelenése előtt. Azon a lemezen volt pár tőletek furcsa kísérlet dobgépekkel, billentyűkkel, funkhatásokkal. Belefáradtatok a hangos gitárokba?
Vigilante Carlstroem: Valójában az összes lemezünkön használtunk dobgépet és szintetizátorokat, bár tény, hogy egyik sem volt annyira domináns, mint az utolsó lemezünkön. Előtte három lemezen át többé-kevésbé ugyanazt az utat követtük, és egyetértettünk abban, hogy muszáj egy kicsit módosítani a megközelítésen - de a zenénk alapjait ez szerintem nem érintette.
MN: Akkoriban együtt dolgoztatok Timbalanddel is, aki a Nelly Furtado-, Rihanna- vagy Justin Timberlake-slágerek miatt abban az időben talán a legfelkapottabb popproducer volt. Meg fogjátok jelentetni valamikor azokat a számokat?
VC: Nem fogjuk. Közreműködtünk az egyik számában valamelyik lemezén (Throw It On Me, a 2007-es Shock Value-n - G. A.), aztán viszont nem csináltunk semmi olyat együtt, amit meg kellene jelentetni.
MN: Ha már a közös munkáknál tartunk: két éve kiadtatok egy vicces karácsonyi kislemezt, amin Cindy Lauper énekel veletek. Ez a kiadótok ötlete volt?
Nicholaus Arson: Nem, nem, azt mi találtuk ki! Nagyon szeretjük Cindyt. Rengeteg énekest tökéletesen tud utánozni. Tőlünk is egyből azt kérdezte, hogy mit akartok, hogyan énekeljek? Kire hasonlítson a stílus? Biztosítottuk afelől, hogy abszolút elég lesz, ha saját magát adja, de tényleg simán le tudja utánozni például a régi nagy soulénekesnőket is. Csupa öröm volt vele dolgozni, mert igazi profi - szinte semmit nem kellett javítgatni a sávjain, egyből nagyszerűen hangzott minden, amit felénekelt.
MN: A nyári koncertekre megjelentettetek egy kislemezt egy Zero Boys-, egy Flash and the Pan- és egy Joy Rider and Avis Davis-feldolgozással. Ennek hangzása közelebb áll a régebbi lemezeitekéhez. Ez fogja meghatározni a következő nagylemezt is, amiről már játszotok is mostanában egy-két számot?
NA: Igen, ez most a terv. Az utolsó lemezen, de már az eggyel korábbi Tyrannosaurus Hiveson is a csillogóbb, tisztább hangzás felé mozdultunk, de most megint úgy érezzük, hogy a zenénknek jót tenne a koszosság, a lo-fi megközelítés. Nyers és egyszerű hangzást akarunk, semmi mást.
MN: A dalaitokban következetesen tartózkodtok a gitárszólóktól. Mi a legfőbb baj velük?
VC: Az, hogy bár nagy ritkán valóban működnek, a gitárszólók döntő többsége szimpla időpocsékolás.
NA: Lássuk be: valójában a közönség sosem kezd el együtt tapsolni a gitárszólóra - ahogyan a dobtémákat sem éneklik kórusban. A riffek sokkal jobbak.
MN: És melyik szerintetek a rocktörténet legjobb gitárriffje?
VC: Talán az Iron Man a Black Sabbathtól.
NA: Igen, az tényleg remek, nagyon egyszerű, nagyon hatásos. De annyi van még... Az AC/DC például legalább tizenöt számmal feliratkozhatna egy ilyen listára. Két-hárommal a Sonics is. Mindegy, egyezzünk meg az Iron Manben.
MN: Az újjáalakult Sonicsszal adtatok nemrégiben néhány közös koncertet. Nem kérték el a fellépések után a jogdíjat azért a sok ötletért, amit kölcsönvettetek tőlük?
NA: Áh, majdhogynem fordítva volt! A Sonics tagjai szuperkedves figurák, és állandóan azzal jöttek, hogy milyen nagyszerűek vagyunk, hogy mi vagyunk a kedvenc zenekaruk, és a dalaink sokat jelentenek nekik. Habár lehet, hogy ez afféle indirekt módja volt a pénzkérésnek... Meg aztán ők maguk is jó pár zenésznek fizethetnének a koncertek után, hiszen a műsoruk nagy része megvadított Richard Berry- meg Little Richard-témákból áll. De a Sonics saját dalai fantasztikusak, és nem hiszem, hogy lett volna bárki is abban az időben, a hatvanas évek közepén, aki olyan menő dalokat hozott volna össze, mint a The Witch vagy a Strychnine. Nem mintha ma lenne ilyen.
VC: A mi számainknak úgy a negyede például biztosan nem annyira király.
MN: Szülővárosotokat, a tízezer fős Fagerstát sikerült feltolnotok a rock and roll világtérképére. Okozott valami változást a sikeretek a helyi rockszíntéren? Több fiatal kezdett arrafelé gitárzenekart alapítani?
VC: Fagerstában mindig is sok zenekar működött, volt kivel versengeni. Egy-két punkzenekar, például a No Fun At All vagy a 59 Times The Pain pedig ismert lett a kilencvenes években az országhatáron kívül is, habár persze csak underground szinten. Manapság is csomó jó zenekar van a városban.
NA: Szóval ebben az értelemben nem sok minden változott meg miattunk, de az biztos sokat jelentett, hogy valaki megmutatta, hogy még akkor is magasra juthatsz, kaphatsz jó szerződést, turnézhatsz Amerikában, ha egy olyan városkából próbálkozol, mint amilyen Fagersta.
