Könyv

Szigorúan piszkos ügyek - Neil Strauss - Mötley Crüe: The Dirt

  • Greff András
  • 2010.01.07 00:00

Zene

"[H]a netán lenne ennél szörnyűbb rock and roll sztori, azt már nem lenne érdemes elmesélni, mivel emberi ész fel sem fogná szakértő nőgyógyászi és gyógyszerészeti segítség nélkül" - vélekedett pár éve a Mötley Crüe fordulatokban már-már parodisztikusan gazdag történetét a kezdetektől nagyjából a New Tattoo című lemezig (2000) elbeszélő kötetről Nick Hornby a The Believerben vezetett olvasónaplójában - és a popkultúra jeles angol megfigyelője kétségkívül ráérzett valamire. A The Dirt (vajon miért maradt a cím lefordítatlanul?) ugyanis afféle betetőző műnek tekinthető a rocksztárok önéletrajzaiból duzzasztott, alkoholtól, vértől és egyéb nedvektől pecsétes könyvsorban. A fabula struktúrája pont olyan, mint az összes többi ilyen sztorié (a hősök alulról és nagy álmokkal vágnak neki a kalandnak, aztán megkergülnek a sikertől, végül diabolikus, évekig tartó tivornyák után immár ugyan kevésbé sikeresen, de legalább józan fejjel szavalják a már csak a mélységükkel is a felespoharakat észbe juttató életbölcsességeiket) - viszont minden egyes összetevő négyzetre van emelve. A rocksztár-önéletrajzok harca egyértelműen anekdoták versenye, és ezen a téren a Mötley Crüe-t még a görbe éjszakák olyan császárai sem érik utol, mint például Lemmy vagy az Aerosmith. A Crüe négy zenésze már a valódi áttörést (1981 - mindjárt az első lemez, a Too Fast For Love megjelenése után) megelőzően önszántából elfújja fejében a gyertyalángot, hogy aztán a tökéletesen kontroll nélküli hedonizmus legsúlyosabb partizombijaiként imbolyogjanak végig voltaképp egy egész évtizeden. És mivel ezzel az életformával totálisan kiégni egy pillanat műve volt, lassítani viszont jó ideig egyikőjük sem tudott, Los Angeles e négy bukott, püffedő testű, foszló vénájú angyala napról napra egyre aljasabb húzásokkal próbált viaskodni az űrhideg semmivel: árulás és hazugság, megalázás és megaláztatás, fizikai és lelki terror, a klinikai halálig vezető önpusztítás és gondatlanságból elkövetett emberölés infernális masszája hömpölyög végig a lapokon.

Zenészekről szóló könyvben negatívumnak látszhat, de inkább erény, mert a rajongói bázison túl is olvashatóvá teszi a kötetet, hogy ez a sötét, iszaptól zavaros áramlás, a nekivadult huszonévesek brutális lealjasodásának részletező krónikája elég hamar érdektelenné teszi a szereplők foglalkozását: ahogy antihőseink életében, úgy a könyvben is egykettőre fakó mellékszállá silányul maga a zene, a zenélés. Vince Neil például így idézi fel az 1985-ös Theatre Of Pain-turnét: "A Home Sweet Home-on kívül (...) az album színtiszta szar volt. Esténként, amikor a színpadon rohangáltam abban az oldalt fűzős, rózsaszínű bőrnadrágomban, úgy éreztem, én vagyok az egyetlen józan ember az egész csarnokban, és egyedül én fogom fel, mennyire rosszak a dalaink." Később aztán, a 90-es években, a kényszerelvonók után megint a zene lett volna a legfontosabb nekik, de akkor már a Sonic Youthért, a Nine Inch Nailsért meg a Green Dayért rajongó világot egyáltalán nem érdekelték a bőrgatyás héroszok. A Mötley Crüe-t voltaképp egyes-egyedül a híres fotómodell feleségek (Pamela Anderson, Donna D'Errico, Heidi Mark) után kitartóan loholó bulvárlapok mentették meg a feledéstől, ami abban az évtizedben a hajmetál szinte összes egykori sztárzenekarának (a Poisonnak, a Skid Row-nak, a Vainnek és társaiknak) eltűnését eredményezte. A Mötley Crüe kétségbeesett alkalmazkodási kísérleteinek elbeszélése, azaz a könyv második fele már kevésbé felkavaró, ugyanakkor nem emlékszem, hogy olvastam volna ezeknél a szakaszoknál érdekesebb leírásokat azokról a folyamatokról, amelyek az erősen divatokhoz kötött sztárzenekarokkal történnek, miután egészen más irányba kezdenek el seperni körülöttük a szelek.

Neil Strauss a zenekar négy, felfoghatatlan módon mind a mai napig életben lévő tagja (plusz olykor menedzserek, lemezipari tótumfaktumok) elbeszéléseit lenyűgöző precizitással szerkesztette egységes, a súlyosan károsodott rövid és hosszú távú memóriák ellenére is pontos és világos kronológiájú, az első oldaltól a legutolsóig magával ragadó lendületű, nem utolsósorban végtelenül szórakoztató szöveggé. A Crüe persze hálás anyag, hiszen az alapvetően a "nem kérünk bocsánatot, mert ezekre a húzásokra már nem lehet" alapállásából jobbára siránkozás és önsajnálat nélkül kivágott megszólalások sokszor önmagukban is elég viccesek (Tommy Lee jelentése a színpad mögül: "Lehámozom magamról az utcai ruhát, a fekete bőrnadrágot, a fekete pólót. Felveszem a színpadi kosztümömet, a fekete bőrnadrágot meg a fekete pólót.") - de igazán szellemessé attól válik ez a négy főhangon eldalolt oral history, hogy az üdvözlendően maliciózus Strauss mindvégig a legbiztosabb kézzel ütközteti az események különféle módon elbeszélt verzióit, és így az olvasó számára világosan kidomborítja a figurák legszánalmasabb öncsalásait, téveszméit - és persze borzalmas jellemét. Mert, hangsúlyozzuk ismét, pofoznivaló szörnyetegek ténykedéseiről olvashatunk itt, akik semmiféle sajnálatot nem érdemelnek - így aztán a könyv legkényelmetlenebb fejezetei vitán felül azok, amikor, mivel annyira borzalmas dolgokon mennek keresztül, mégis kénytelenek vagyunk együtt érezni velük -, nem beszélve arról, hogy a karma törvényének elfogadásától alapvetően idegenkedő olvasó Vince Neil életpályájának ismeretében a révet és a vámot érintő, meglehetősen gyanús következtetéseket is kénytelen levonni.

A Mötley Crüe-nak, állítson bárki bármit, igenis voltak nagyszerű lemezei (három a kilencből: a Too Fast..., a Shout At The Devil és a Dr. Feelgood), bár a szavatosságukat illetően azért nem mernék túlságosan nagyvonalú becslésekbe bocsátkozni. Ezzel szemben a The Dirt örök érvényű darabnak tetszik. Úgyhogy a zenében valószínűleg tényleg bármi megeshet: még az sem lehetetlen, hogy egy rockzenekar harmincéves pályafutásának legjelentősebb terméke egy pár száz oldalas könyv legyen.

Fordította: Szántai Zsolt. Cartaphilus, 2009, 516 oldal, 4900 Ft

Neked ajánljuk

„Péternek csak egy baja van Viktorral, hogy nem ő ül a helyén”

  • narancs.hu

Igencsak megmozgatta a fiatalokat az előválasztás második fordulója. Körképünk szerint a vidéki városokban nagy számban ment el szavazni ez a korosztály. Ikszek Márki-Zayra és Dobrev Klárára, kígyózó sorok a sátraknál, határozott véleményű szavazók. Békés megyei, szegedi, szolnoki és siófoki helyzetképünk következik.