Karafiáth Orsolya

Kevés olyan terápiás módszer van, amiről ennyire megoszlanának a vélemények. Nos, én kétszer is kipróbáltam, és engem nem győzött meg.

Az előző posztomban írtam könyvéről, A Hellinger-Madonnáról, majd megkerestem a szerzőt, Mörk Leonórát, és beszélgettünk is a mű kapcsán a Hellinger-módszerről, a német kultúráról, újságírásról…

Ciki lektűröket olvasni? Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, főleg akkor, amikor igazán pocsék, olcsó fércmű, vagy amikor egy olyan okos kis darab, mint Mörk Leonóra új könyve, A Hellinger-Madonna kerül a kezembe.

Látom ám a barátaimon, látom az idő múlását. Igen nehéz például olyan emberrel bulizni, aki minden zenekarra, amit mutatok neki, megjegyzi, hogy gyíkok, és amikor a harmadik után rákérdezek, akkor ő mégis milyen zenét szeret, a válasza annyi, hogy csak a Rolling Stonest.

„Nem láttam még nálad bizalmatlanabb embert” – közli velem a negyedik napon újdonsült olasz ismerősöm, Diego. Azt persze tudom, hogy nem csak az ő ízléséhez mérten vagyok visszahúzódó és tartózkodó, így a kérdés az marad, hogy ez a fajta merevség egyáltalán fellazítható-e.

„Tiszta Kicsi Lili” – küldte át a megjelenése idején a cikket egy kedves ismerősöm, és valóban, megdöbbentő a napvilágra került eset és a regényem sztorija közötti hasonlóság. Azóta rengetegen írtak az ügyről, és találgatták, mi lehetett az oka a hallgatásnak. Nekem is van egy elméletem.

Aki Fonyódon vagy a közelében jár a nyáron, látogasson el a helyi képtárba, ahol a Napfény, víz, levegő című kiállításon a nagyon fiatal Gyémánt László-tanítvány, Nagy Boglárka legújabb festményei láthatók.

Fekszik egy nyolcvanéves, tüdő- és egyéb rákos nő egy kopár garázsban, láncdohányzik, és végigmeséli az életét. A nő ezer fokon egy izzó élet krónikája. Hallgrímur Helgason (a 101 Reykjavík szerzője) igazán nagy művet írt.

Az úgynevezett elidegenedett városi létnek is van egy csomó öröme. Például az, hogy a szomszédok nem feltétlenül érzik azt, hogy ki kell tölteniük a mi életünket, ha már a sajátjukat annyira halálosan unják.

Apámnak soha nem volt kalapja, nincs mit a fejembe nyomni – gondolom néha. De ez igazságtalan, mert létezik megfoghatatlan örökség is, mint a depresszióm például, és az erős vágy, hogy sokszor magam legyek. Érdekes tapasztalat megnézni, kitől mi maradt ránk.

Az öltözködésben olyan könnyű hibázni. Elég egy rosszul megválasztott melltartó, amely a híres négy mellért felelős, egy jól kinéző, ám szorító cipő, ami miatt méltóságteljes vonulásunk szánalmas bicegéssé válik, és borul a jó benyomás. De leselkednek más veszélyek is ránk!

„Nagyon nagy bazmeg van” – közölte a szerelő a társával, én meg csak álltam, mint egy gutaütött. Tudtam, hogy van baj, de a baj és a nagyon nagy bazmeg között azért óriási a szakadék.