A hősöd te vagy! – Csernátony Lukács László festményeihez

Tízéves vagyok, a karom teli van ragasztva a rágómatricás Donald kacsával, és szerelmes vagyok Darth Vaderbe. Gyűjtőalbumba kerülnek az egyéb képek, az öreg Darth az asztali lámpám belsejébe, egészen húszéves korig nem kopik le. Már gyerekként megmérgeztek, így lettem én is függő. Azt, hogy Seggluke Skywalker, már később olvasom, egy egyetemi lapban.

Csernátony egy előző kiállításához (amelyből most is láthatók itt képek) született szöveg szerint „A toxikománia egy görög eredetű orvosi kifejezés, mely a mérgek, elsősorban a drogok utáni kóros vágyat jelöli. A kényszeresen egymás mellé rendelt fogyasztói ikonok mint társadalmi méreganyag vonulnak fel. Figurái a keresztény giccs, a brandek és a konzumidentitás vizualitását egyaránt magukon hordozó toxikus mémek. Az urbán folklór megtestesítői, a tudatmódosult pophéroszok Csernátony kontextusában a kábításra való vágy traumájaként jelennek meg.” No de ki ne akarna kábulni? Mire mennénk a hőseink nélkül?

„Én vagyok az apád” – mondja Yoda mester E.T.-nek, aki hisz is neki, meg nem is. E.T. eltöpreng, és a Nyelv és Tudomány egyik számát lapozgatja fel, vajon jól értette-e. Mert Yoda mester yodisht beszél, létezik egy generátor is, melybe beírhatunk bármit, kihozza a yodás verziót. De ezt hiába csűri-csavarja a kis E.T., mindenhogy ugyanazt jelenti. Ráadásul ott a genetika! Ilyen hasonlóság láttán elnémulnak az orvosok. „Haza akarok menni” – sír a kis E.T., de már maga sem tudja, az hol is lenne.

Csernátony Dél-Korában járt, én nemrég Észak-Koreában. Azon a helyen, ahol nem léteznek városi mítoszok, hinnénk, de aztán kiderül, hogy mítoszok nélkül nincsen semmi, de semmi. Ott a szeretett vezető a fő ikon, vele kelnek, vele fekszenek. Amikor megérkezünk, okításon veszünk részt, mit jelent tiszteletlennek lenni. Például nem szabad élcelődni a vezetőkön, nem szabad nevetni, nem szabad az újságokat összegyűrni. Ha valaki tiszteletlen, börtönbe kerül. Így hát komoly faarccal néztük a képtelenségeket, álltunk áhítatosan a bronzmonumentumok előtt. Aztán elvittek minket, mint minden látogatót, az Ajándékok Házába, ahol száznegyven hatalmas csarnokban vannak kiállítva az ajándékok, amiket a Kim-dinasztia kapott. Az utolsó teremben a fő-fő-fő ajándék: a vezető viaszszobra.

Itt elszakadt bennem valami, éreztem, rázni kezd a nevetés. De hát tilos nevetni! Így aztán a földre szegeztem tekintetemet, és hagytam, hadd folyjanak a könnyeim. A teremből kilépve idegenvezetőnk hozzánk lépett, és megrendülve mondta: Nem látott még látogatót, akire ekkora hatást tett volna a szobor… Hogy festene Cserátony képe – ott? Kim Basinger – mondja a festő, Kim Dzsong Un, Kim Dzsong Szórakoztatónak talál – mondja egy szóviccoldal. De mégis: a mi Kimünk lelke gyermeki, rajong Mickey-ért, miközben ő is szuperhősnek képzeli magát, kezében az atombomba, rakétákat lőnek ki. Ledobják-e Hello Kittyre? Árt-e az a kiscicának?

Aki – tudtuk meg nemrég mítoszrombolóan, nem is cica, hanem emberi lény. Egy amerikai antropológusnő eredt a kultusz nyomába, Christine R. Yano, a figura születésének negyvenedik évfordulóján, mikor kiállítást is rendeztek Kittynek Los Angelesben. A gyártócég, a Sanrio ekkor robbantott. Íme a sajtóanyag: „Hello Kitty ember. Harmadik osztályos, London közelében él, van egy lány ikertestvére és egy cicája. Ez a Hello Kitty keletkezéstörténete, ami a hetvenes években született, mégis alig ismert a világban. Hello Kittyt sosem lehet látni négy lábon: úgy jár és ül, mint egy kétlábú. A cicáját pedig Charmmy Kittynek hívják.” Kevésbé szeretjük így Kittyt? Megfordult velünk a világ? Hány Hello Kitty-s párnát sírtunk tele, és hányan hümmögtek elégedetten azok közül, akiknek már régóta lapult pár Good by Kitty-s póló a ruhatárában? Nagyon sokan kiborultak, a reakciók élesek voltak. Egy Lou nevű kislány teljesen összetört, többen összeesküvés-elméletet sejtettek a dolog mögött. „Kinek volt érdeke ennyi időn keresztül elhitetni a világgal, hogy Kitty egy macska? Miért tették ezt velünk?” – kérdezték oly sokan, és húzták alá a magazinok főcímei is. Tényleg, kinek? Talán Csernátonyinak, aki egyenesen Japánba repítette? Vagy talán Donna Summernek? De miért tette volna? Vagy Donna lenne Hello Kitty?

Mert a kérdés még nyitott, hogy Donna Summer vajon valóban túlélte-e? Túléli-e, hogy az egyetlen dala túléli őt, hogy ő voltaképpen az az egyetlen dal, és jelképe a hajzuhatag, a jel, amiről azonosítani tudjuk? Már a kezdő pár taktus Donna Summer, aki hallja, túl fogja élni, vele, Donna Summerrel. Ő a valódi Superwoman, bizony ő, hiszen hány, de hány szomorú szinglinek adott himnuszt, kapaszkodót, mutatta, hogy van kiút? Donna Summer megmentette a világot, a szerelmet. Van élet a halál után? – kérdezzük sokszor, és Donna azt énekli, van, és mi túléljük vele együtt. Nemrég hallottam egy viccet, melyben valaki kifejti, hogy igenis van élet a halál után. Hiszen nézzük csak meg, hányan meghaltak már, és igen: sokan még mindig élnek. Sőt, jó páran születnek is. De az I will survive után nincs másik élet, az egy külön dimenzió, az élet maga. Köszönjük, Donna, hogy élhetünk vele. Még ha te is vagy Hello Kitty, aki talán szintén túléli ezt az identitásválsággal teli időszakot… Meghalt Kitty, éljen Kitty! Negyven évig éltünk tévhitek között, boldogan. Vajon hány mítosz fog még leomlani?

A hőseinkkel élünk, és a hősök bennünk élnek. De csak a mi arcunk torzul el a végén mindig, ők szépek és sérthetetlenek. És nem tudják, hogy a végén mégis Csernátony fogja megmenteni a világot.