2000-ben vettek fel az Iparművészeti Egyetemre, de már a szegedi évek alatt feljártál a Budai Rajziskolába, ahol most már tanítasz is.
|
Igen, régóta tart már ez a szerelem, és a kezdetektől folyamatosan játszom az anyaggal. Intuitív ember vagyok, ha valamit csinálok, minden egyebet kikapcsolok. Nem a bevett normák érdekelnek, mindig újjal kísérletezem, az érdekel, hogyan lehetne másképp. És így olyasmi születhet – épp azért, mert nem logikus, amit csinálok –, amire nem gondolt még senki. Sokszor persze nem sikerül, ez benne van a pakliban. Ritka, ha valami rögtön az ötletből megszületik, tervezem, próbálkozom, formai variációk születnek, de akkor se biztos, hogy az lesz a jó tárgy végül. Van, hogy hónapokkal, évekkel később máshoz tudom majd párosítani azt a gesztust, amiből létrejött. Sok anyagnál nem tudjuk a működését, hogy mi lesz vele, ha elégeted vagy széthúzod. Én kipróbálom ezeket, és így más dimenziója nyílik meg az anyagnak.
Talán ettől a kísérletezéstől is olyan váratlan hatásúak az általad tervezett ékszerek, nagyon játékosak és színesek.
És fontos az is, hogy legyen bennük valami meglepő. Mindig síkból térbe kezdenek el mozogni nálam a dolgok. A papíroknál is egymás mellé kerül száz papírcsík, ám az egész a flexibilis tengelytől kezd el térben mozogni. Ugyanez működik a szalagos vagy a tekert ékszereknél is, vagy az eloxáltaknál: mindegyik kihasít egy teret magának. Mindig más anyagokkal próbálkozom. Imádok forrasztani, az a kedvencem. Nehezen tudok kikapcsolni ugyanis, halálközeli élményre van szükségem hozzá, akármilyen furán is hangozzék ez. A mászásnál is tudom, ha nem figyelek, akkor lezuhanok. A forrasztásnál ugyanezt élem meg. Megéghetek, ha elkalandozik a figyelmem. De a munkáimban már finoman kontrollálom a nagy érzéseket.
Valóban nagyon sok érzést mozgatnak meg ezek a „tárgyak”, amik olykor szinte magukban is léteznek, gondolok itt a betonból készült, kis szobornak is beillő darabokra például.
|
Az érzelmeim visznek, a beton is így jött képbe. Sziklát mászok, és ezzel kapcsolatban szerettem volna egy kiállítást, ez vezetett a Kötéltánc című, nagyon személyes munkámhoz. A mászás maga érdekelt ebben, valamint a gyerekkori vágy is mozgatott, amikor szerettem volna kötéltáncos lenni. A kész műnél mintha egy sziklaalakzatba látnál bele. Ez egy üreges forma, a lánc rajta a kifeszített kötél. Ezzel azt fejezem ki, hogy mi magunk vagyunk a kötél, és hogy az egyensúlyozás az életünk része. Szerettem volna egy figurát a kompozícióba, és akkor hirtelen beugrott, hogy rágraffitizek. Így hát a falra az van ráírva: MI. Dimenzióváltás történik azzal, hogy hozzáraktam a térbeli formához egy kétdimenziós dolgot. Így, holott formailag teljesen le van tisztítva az egész, egyszerre nagyon sok dolog történik.
Hová tűntek a régi, monumentális darabok?
Mostanában kisebb ékszereket csinálok, mint régebben, valószínűleg konszolidálódtam kicsit. És gyakorlatiasabb is lettem. De még mindig a nagy felületek vonzanak, és még mindig mindegyik ékszerem szobrászi munka, térben él meg. Annyira becsülöm azokat az embereket, akik hisznek egyetlen tárgyban. Én nem ilyen vagyok, mindig sokfélét csinálok. Mekkora bizalom kell, hogy higgyél valamiben öt év múlva is, és kitartóan azt csináld! Nekem mennem kell tovább, új gondolatom lesz, ami formát akar kapni. Nem azt akarom látni, amit eddig csináltam, de ez tényleg önbizalom kérdése is. Kudarcként élem meg, ha nem tudok újat csinálni. Persze mindig mást kipróbálni ismeretlen tényezőkkel azt is jelenti, hogy lassabban tudok dolgozni, több költséggel, mert nem tudom kiszámolni, mennyi időre és mennyi alapanyagra lesz szükségem. A textilszálas ékszereimhez például színben nyolcféle anyagot vettem, majd hirtelen bevillant munka közben, hogy mégis egy kilencedik kellene.
A szöveges ékszerek is igen meglepő darabok.
|
Néha elég egy jó mondat, ami belém hasít és akarok vele valamit kezdeni. A szöveges ékszereimet nagyon szeretem, például a „Szerelem-gyötrelem” nyakláncomat. A két szó ugyanarra végződik, ez adta az alapötletet. Kerek ékszer, az anyag meg van hajlítva, a két bevágás lukat formál, így a csavarástól egybefordulnak a szavak, mutatva, nincs meg a kettő egymás nélkül. Csak magyar szövegekkel dolgoztam, ez fontos volt nekem. Itt József Attila Szerelmes versét szétszedtem, az első ékszerre a főnevek, másodikra az igék, a harmadikra az egész vers került. Ezeket akkor készítettem, mikor megkaptam a Kozma Lajos-ösztöndíjat. Azt találtam, ki hogy szöveges szerelmes ékszereket csinálok, ennek első darabjai voltak ezek. A második évben jött „A szív meggyógyítása”. Ezen Balla Zsófia verstöredéke szerepel: „kapaszkodom és szárnyalok, megtennéd, hogy semmit ne kérdezz”. Számomra ez az alkotásról is szól, a transzcendens irányokról, a kettősségről, ráadásul a mászással is tudtam kapcsolni. Ez a mondat én vagyok. A kiállításon a vitrineket berendeztem alaprajzokkal, a hálóban voltak a materiális dolgok, a színek passzoltak hozzá: narancsos árnyalatok. A fürdő a megtisztulás jelképeivel volt teli. Mindkét helyen volt egy központ, a hálóban az ágy, a fürdőben a kád. Mindkettő szexuális, csak máshogyan. A harmadik évben jött volna a „Beteljesülés”, de arra már – és ez szimbolikus – nem kaptam meg a támogatást.
Noémi – szerintem – legérdekesebb ékszerei:
|
„A »Lelkek az éjszakában« gyűrűbe három gyufát lehet beletenni. A férfiak ők, akiket elfogyasztasz vagy elfogyaszthatsz. A nevük később alakul ki amúgy az ékszereknek, mindig a formák születnek meg előbb” – mondja Noémi.
|
Ennek az ékszernek a kapcsán ismerkedtünk meg, Somogyi Réka festményruháinak a bemutatóján, ahol Noémi volt az egyik tervező, aki ékszereket párosított a ruhákhoz. Mivel látta, hogy beleszerettem a „Rájába”, meg is kaptam ajándékba… „Ezek a Rája gyűrűk eloxált alumíniumból készülnek. Ez egy anódos oxidáció (anodizálás), amit csak az alumíniummal lehet megtenni. Elektrokémiai eljárás is, az anyag (a porózus oxidréteg) összekapcsolódik kicsit az alumínium szerkezetével, de alapvetően passzív korrózióvédelem. Ettől lesz masszívabb a tárgy, a színezés pedig tulajdonképpen egy rajta lévő festékréteg” – mondja a sorozatról a készítő.