| ||
A Bipolárissal hosszú idő óta szemeztem, először egy terápiás hétvégén láttam a könyvet az önsegítő olvasmányok között. Akkor már hosszú évek óta jártam egyik terápiáról a másikra, és folyamatosan próbáltam megfejteni – hol pszichológusok, hol pszichiáterek, hol szakkönyvek segítségével –, mi is a bajom. A Bipoláris elsősorban azért érdekelt – bár azt tudtam, hogy én magam nem ezzel küzdök –, mert szerettem volna belülről látni, más hogy éli meg a szélsőséges hangulatzavarokat, a mindennapi életet nehézzé (olykor elviselhetetlenné) tévő lelkiállapotokat. A fórumokat rendszeresen nézem, de valahogy többre vágytam: teljes egészében olvasni a folyamatról.
Virágot addig újságíróként ismertem, annak idején, mikor a pályám épp elindult, készített velem egy interjút, az elsők egyikét. Azóta követtem a – főleg tárcaírói – munkásságát, így attól nem féltem, hogy a könyve esetleg nehézkes vagy emészthetetlen lesz. És mivel a Bipoláris bevallottan önéletrajzi munka, még jobban felcsigázott: érdekelt, hogy egy, az enyémhez hasonló pályán lévő ember hogyan tudta mederbe terelni ezt a gyógyíthatatlan – de szinten tartható – betegséget. A könyv legnagyobb érdeme a részletessége és az őszintesége, ahogy részletről részletre kibomlanak előttünk előbb a betegség, majd a gyógyulás (visszaesésekkel tagolt) stációi. És mindez kellő beleéléssel (de sosem túlhajtva az önsajnálat felé), sok iróniával, nem szájbarágósan. Fontos könyvnek gondolom a Bipolárist amiatt is, hogy elolvasva segíthet felismerni másoknak is, ha a betegséggel találkoznak, hiszen, mint kiderült, maguk a szakemberek is nehezen diagnosztizálják az ebben szenvedőket, és sokszor a félrekezelés, az analitikus terápiák csak rontanak a helyzeten, közben pedig a beteg ki tudja, milyen veszélyeknek teheti ki magát…
A Bipoláris után a Visszakapott életet olvastam el, ami szintén önéletrajzi ihletésű, a mellrákból való gyógyulás története. Ugyanaz a nagy érdeme, mint a Bipolárisnak: krokodilkönnyek nélkül, egyszerűen és tisztán mesél egy kegyetlen, emberpróbáló betegségről.
A szöveg nem akar meghatni, nem direkt az érzelmeket bombázza, csak mesél, felesleges körítések nélkül. A küzdelmet a betegséggel, a munkák elvesztésével. A család és a barátok reakcióit is nagyon tanulságos megismerni, mert amíg nem kerülünk igazán nehéz helyzetbe, addig valóban nem tudhatjuk, kitől mire számíthatunk. (Ezt többen tanúsíthatják, akik átestek már valamilyen komoly betegségen.) A kezelések közben kibontakozó szerelem sem holmi szirupos, hamis mellékszál itt, és még véletlenül sem valamiféle lányregényes betét: épp a nehézségek, kételyek megjelenítésétől válik hitelessé a történet.
Azoknak is fontos segítség lehet A visszakapott élet, akik szintén a nőiességük elvesztésétől rettegnek a műtétek után. Persze mindenki másképp éli meg ezt, de hallani egy vallomást arról, hogy így is létezik szerelem, és hogy a nőiségünk alapja nem feltétlenül a meglévő méhünk – mindenképpen orvosság.
A legkevésbé személyes regény az új, szerintem nem éppen a legszerencsésebb címet kapott Ádám asszonyai, amely több szálon fut, és több hangon beszél ugyanarról a történetről. Egy életközépi válságban szenvedő férfi, Ádám az origó, az ő házasságának felbomlástörténete. Ez a könyv kissé nehezebben indul, mint azt Virágtól megszokhattuk, és nehezebben is szippant magába. Eleinte kissé közhelyesnek éreztem az úgynevezett tipikus felállást, a megunt feleség és a gyönyörű munkatársnő meséjét, ám később épp ez a tipikus, klisészerű helyzet tud élettel telítődni – azon a ponton, amikor Ádám megpróbál új életet kezdeni. Mivel szinte rögtön az elején tudjuk, hová fut a hősök sorsa, a hangsúly itt is a lelki mozgatórugókra helyeződik át.
A kedvencem Virágtól A bántalmazó házasság című regény, bár mind a könyv címét, mind a borítóját elrontottnak tartom. A két száradó rózsa a címlapon giccset sugall a szigorúan szakkönyvízű cím alatt – nem teszi vonzóvá a könyvet, holott igen fontos munkáról van szó. A főhősnő, Anna társat keres, és sok hiábavaló próbálkozás után (a szeretői létet már kevésnek érzi) úgy gondolja, egy művelt, kedvesnek tűnő férfi – aki végre nem tartozik senkihez – megfelelő lesz. A lány vakká válik a jelekre, szép lassan sodródik bele a bántalmazó kapcsolatba, hogy végül önbecsülését, egyéniségét csaknem teljesen elveszítve döbbenjen rá: tovább így nem mehet.
Ahogy fokról fokra haladunk előre, úgy kapnak a kezdeti kis baljós jelenetek egyre fenyegetőbb színezetet – és itt megint ki kell emelnem Rados regényeinek segítő aspektusát –, ettől válik valóságossá a történet. És talán aki olvassa, és hasonló szituációkban van (a statisztikák szerint többen, mint gondolnánk), előbb öntudatra tér, mint a hősnő, aki még az agyba-főbe verésre is talál mentséget, és akit egy időre megnyugtatnak a bántalmazó kapcsolatokban lévő úgynevezett nászútperiódusok…
