Két szóval és mutogatással

Both Miklós és zenésztársai a Café Budapest keretében mutatták be a Kínai utazóalbumot. A lemez egy kísérlet, melynek lényege az volt, vajon le lehet-e írni egy utazást – zenei nyelven.

Színes, sokrétű, eklektikus anyag lett a végeredmény, Both Miklós eddigi – szerintem – legizgalmasabb projektje. Több kínai vendéget is meginvitált, róluk kérdeztem.

– Mi tudható Wang Xiao mesterről?

– Wang Xiao különös, öntörvényű ember, aki korábban sokat vándorolt, és több helyen lakott. Végigjárta például lóháton a Góbi sivatagot is, és útközben írta a dalait. Mindezek után felköltözött Tibet hegyeibe, és kocsmát nyitott, ahol elő is adta ezeket a dalokat, és a környéken ismert előadó lett. Mi már nem ott találkoztunk, mert pár éve leköltözött Daliba. Amikor Dali környékére értünk, többen ajánlották, hogy őt mindenképp hallgassam meg. Izgalmas, kompromisszumokat nem ismerő személyiség Wang, de persze a zenén kívül mélységeiben olyan nagyon sok mindent nem tudhattam meg róla, mert mindössze két angol szót tudott akkoriban, a yest és az OK-t. Így kommunikáltunk, és mutogatással, ami vagy összejött, vagy nem. Minden reggelünk egy rituáléval indult. Egy lapra fel voltak nekem írva a fontos kérdések magyarul és kínaiul úgy, hogy alapvetően számokkal lehessen válaszolni rájuk. Ilyesmik, hogy hánykor kezdünk próbálni, mikor indulunk, hol a koncerthelyszín. Ezt a papírt kitöltötte nekem a mester, így ha egyedül maradtam, a taxisoknak például csak meg kellett mutatnom, hová is kell mennünk.

– Koncert közben a színpad két oldalára ültettétek őt és Yang Jimát, az énekesnőt, mint a jin és jang megtestesítőit.

– Yang Jima korábban már underground körökben ismert volt. Énekelni a dédanyukájától tanult, sok olyan dal van a műsorban, amit úgymond ilyen módon örökölt, tőle kapott. Családjában női ágon ment tovább az éneklés szeretete, a nagymamájával máig sokat énekel közösen. Szép, tradicionális zenén alapszik, amiket előad, de ők nem úgy kezelik ezt, mint például mi, magyarok, azaz nem céljuk a hagyományőrzés, hanem a dalokat megtanulják, és szabadon használják aztán. A dallamtól is eltérnek, ha úgy adódik, így ezeket a dalokat is kreatívan megformálta magában Yang, az övéi lettek. A kínai állami televízió nagyon sokáig fűzte, hogy vegyen részt egy tehetségkutatón, a Chineise Idolon. Amikor megismertem, még nem volt annyira ismert. Sanghajban végeztünk a lemezfelvétellel, hazautaztunk, és rá egy-két hétre berobbant. Második helyezést ért el, és mivel ezt a műsort több mint ötszázmillióan nézték, gyökerestől felfordult az élete.

– És a testvérpárt, akik autentikus népi zenét játszottak, illetve táncoltak a koncerten, hol találtátok?

– A pártnak van egy külön részlege arra, hogy a kínai tradicionális kultúrát felügyeljék. Ennek a vezetőjét kellett megkeresnünk, mert a hegyekben engedély nélkül nem volt egyszerű zenét gyűjteni. Mihelyst megérkeztünk, jelezték neki, hogy itt vagyok, és mellékelték a kérvényhez az életrajzomat. Hamarosan jött egy telefon, hogy este hatra jön értünk egy autó, és elvisz minket a főnökhöz. Jött is három fekete Audi, beültünk páran a csapatból, természetesen jött velünk tolmács is. A helyszínre megérkezvén szürreális szituáció fogadott minket. Kinyílt a kertkapu, és hirtelen, a semmiből egy házi zenészekből álló zenekar bukkant elénk. Először ettünk, a főnök édesanyja sütött-főzött ránk, majd elkezdődött az ivászat. A végén mindenki berúgott, a főnök ott cha-cha-cházott egymagában, és a zenészek csak nem hagyták abba, szolgáltatták egyre a zenét. Még az elején társalogtunk ugyan felszínes dolgokról, de a lényeget nem érintettük, egyszerűen káoszba fulladt minden. Egyébként nagyon kedvesek voltak, és másnap reggel meglepő módon megkaptuk a papírt, hogy engedélyünk van gyűjteni. Harmadnap jött egy újabb telefon, hogy menjünk el a helyi kultúrházba reggel tízre. Odamentem persze, és a helyszínen egy busznyi ember várt, akiket a környező hegyi falvakból gyűjtöttek be. Sorban ültek népviseletben a padon. Válasszatok – mondták nekem. Közülük választottuk ki egyébként a két testvért is, akiket a színpadon láthattak. Persze amikor a falvakat jártuk be, mi is direkt kerestük a helyi népzenét játszó földműveseket, de így – hogy kiválogatva a legjobbakat bemutatták nekünk – könnyebb volt a kapcsolat elkezdése. A testvérpár egyébként olyan zenét hozott, amiket otthon, maguknak játszanak, teljesen autentikus figurák.