Őszi történet – Horváth Roland festményeihez

KOmplett

A fiatal festőművész az utóbbi évek anyagaiból állított ki, én pedig ezekhez a munkákhoz írtam egy lírai, asszociatív szöveget.

Őszi lány vagyok, szeptemberi szűz, vonz minden, ami ködös, borús, merengő, okker vagy elsötétült. Szememben díszlet az évszak, dereng örökké, takarásban a dobozok, bennük a nyári ruhák. A színpad szélén már ott a szép, faragott ruhafogas, rajta a bunda – ilyenkor már semmit nem lehet tudni; jó lesz felkészülni, elkészülni, rendezni a dolgokat. Már amik rendezhetőek, amelyeket nem élünk éppen, nyakig bennük, ki sem látva. Az ősz sétákra hív, mindenfélére, promenád lesz az alkonyat, a hangulatok, a változások, végig kell rajtuk sétálni. És séta közben összekuszálódnak az utcák és az idők, kültelki aszfalton gyalogolunk, és egyszerre csak egy belvárosi budoárban eszmélünk fel, és rég van, és most van, nincs is idő.

Ősz

Ősz

 

Ilyenkor kell őszi történeteket mesélni. Az őszi történetekre persze a hasonló séták alkalmával bukkanunk rá, mint amilyen ez a ma esti is, mikor olyan képek vezetnek, amik többfelé tartanak. Amik nem egységes koncepció jegyében készültek, hanem az utóbbi három-négy év munkáiból kerültek ki. Így valóban olyan navigálni közöttük, mintha minden pillantással kiszakadhatnánk az időből, és valami újba kerülnénk. Szerencsére mindegyiknek megvan a maga meséje, ez segít eligazodni. Az őszi történetek reálisak, csak éppen a megtalált könyv egy ólomüveg ablak mögött van, így olykor összefolynak a betűk, másik vége lesz annak, amit elkezdtünk, vagy éppen belekapunk egy hasonlóan homályos sztori közepébe, és az képpé merevedik. Nagyon szerencsésnek kell lenni, hogy megértsük őket.

Joblesses

Joblesses

 

A félálom

Aki álmában palackpostát talál, nem bontja ki azt. A polcra teszi, a többi üveg közé, és a vendég, aki a rendetlenségre ránéz, nem is sejti, hogy közöttük az üzenet. A félálmodó is elfelejti, vajon melyik palackban van a levél vagy a térkép, mert amikor éberen rendet rak, az sem tűnik valóságosnak, hogy tegnap éjjel tenger volt a hálószobában. De azért valami dereng, óvatos lesz, próbálja megjegyezni az üvegek rendjét. Úgy sejti, valamelyikben ott van a tegnap.

Partvis

Partvis

 

A szürkületi vendég

Amikor a félálmodó délutánonként lepihen, fel sem merül benne, hogy olyankor mindig látogatója érkezik. Az az őrült tudós, akinek laboratóriuma az ő konyhája. Mikor belép, azt hiszi, az ő lombikjai ezek a zöld, hasas palackok. Dolgozik egyre velük, pakolja őket jobbra, balra, egymás mellé, mögé, néha megnyugszik, most jó. Szerelmet akar előállítani rózsasziromból, női harisnyából, plüssből. Napról napra szomorúbb a tudós, vágyképeket lát csupán. Ám amíg elődereng neki a látomás, addig az egyetlen pillanatig boldog. Persze kijózanodik a végén, felkapja a partvist, és eltünteti a nyomokat. Ám holnap újra próbálkozni fog. Képtelen feladni. És közben nem veszi észre, ha a szerelem valóban szembejön vele.

A hajó köteleinek átadása

A hajó köteleinek átadása

 

(Egy félálom – Idegen hajók

A parttalan látóhatár üzen: mi elmerült, azt nincs, mi visszahozza. Felszínt mozgat, de nem jelez határt – hamis irányra tart, eltájolódva. A biztos pont csak egy. Ahol marad. A kezdetén – nem rejtve semmi véget. Így most csak állsz; gyáván, tanácstalan. Rothadt hínár bűzlik a roncs alatt. E hullám-marta, elkopott vidéket nem fogja álom. Élettelen, de van. Üres kagylók málló fedélzeten. Körben a strand kifosztott gyöngy-homokja. Merülj az alkonyatba. Rád talált. Éles, sugárzó fény. Kristályosodna.)

A kikötő

Az őrült tudós elment mellette, pedig a nő erősen szuggerálta, hogy benne ott van minden, amire valakinek szüksége lehet. Látványából kecses bokája maradt meg, a rózsa a hajában. Lázrózsa, esküvői látomás. „Az én férjem erős lesz – dúdolgatja a nő magában –, igazi férfi, BMW-vel érkezik, metálszínűvel, azzal fékezünk be az esküvői képbe. Amíg fotóznak minket, az autó csillogása adja a fényt, kicsi lehetek, kicsike menyecske, azon a képben, amit annyira akartam. Nézek ki a pillanatból, a nézésem a kép, belenézem a hatalmas a férfit, az én férfimet. Később, mikor elhagy majd, megijedek a képtől. Túl nagy volt, túl nyomasztó! De ki ne szeretne eltörpülni néha?”

Összecsengések

„Gyötrelem, hibák, megújulás, megváltozás, kijutás, több, kevesebb, sziget, kolostor, test, álarc, kétség, hit, remény, képzelet, annak lenni ami, magány, elszigetelődés, halál, álmok, kátrány, sötét, burok, képtelenség, meghalni tudni, teljesen lenni, elfogadni nem tudni, kapaszkodni, és elbukni, szűk szoba, ima, a kezdet, legalul, sötét, föld, csillagok” – ezzel a szószedettel jellemezte magát Roland egy tavaly nyári kiállítás kapcsán. A tudósom hasonlóan gondolkodik, amikor dolgozik, ezekből próbálja kikeverni a szérumot, amit olykor nagy bátran meg is kóstol. Figyeli magát, mi változik benne, és mikor észrevesz egy csillagot a mennyezeten, arra gondol, megint újra kell próbálkoznia.

Elvira

Elvira

 

Magányos séta

A nőnek sokszor Ady jut eszébe, akinél mindig borús a sétaút. Mindig őszi, mindig sápadó.

Ez itt a korzó.

Itt egy hervadó kert,

mely érzi már a gyilkoló októbert

és sejtelmétől is oly halovány.

A fái közt már-már betegen illan

az őszi nap, a sárga, őszi villany,

bágyadt villanyfény haldokló szobán.

Lábujjhegyen járjunk most mind a ketten,

mert fájdalmas lelkembe meggyötörve,

bámulva nézi önmagát az ősz,

mint egy kísérteties, mély tükörbe.

A nő kedveli ezt, belenéz, és közös arcuk néz vissza rá, amiből a másikat – hiába keni el – nem lehet kiretusálni.

Stra.Hoisery

Stocking and corset belt

 

Elrugaszkodás

A tudós lapozgat a jegyzeteiben, és a vadmadarak helyett vakmadarat olvas. A vakmadár szárnyai női lábak, kapálóznak a levegőben, futnak a légben, felhőről felhőre lépnek, a vakmadár nem tudja, merre vergődhet el, nem találja a fészkét se többé meg, könnyű befogni. De senki nem vágyik vakmadárra, suhognak kétségbeesetten a szárnyak. És nem tudják, innen hogyan léphetnek tovább.

false

A kiállítás a Hotel Nemzetiben tekinthető meg (Blaha Lujza tér), 2015 február végéig.

Neked ajánljuk