| ||
Volt, akiket megkértél, álljanak modellt neked, mások nem is tudtak róla, hogy fotózod őket. Hogyan készült ez a sorozat?
Le kell szögeznem, hogy hivatalosan sosem tanultam fotózni. Színházi fotózással kezdtem, mert egy színházi programmagazinnál dolgoztam, amit a nullából építettünk föl, létre kellett hozni egy saját fotóadatbázist. Szép lassan tanulgattam, vettem gépet, bővítettem. Egyszemélyes stábként száguldoztam az összes színházi fesztiválon: írtam, fotóztam, videóztam, vágtam. A POSZT mindig egybeesett a könyvhéttel, amire így sosem tudtam eljutni. Egyszer valamiért egy héttel elcsúszott. Azt gondoltam, itt az én időm, végre kipróbálhatom, hogy tudok-e írókat fényképezni. Egyszerűen érdekelt, hogy képes vagyok-e egy félig civil, félig szakmai közegben lévő embert úgy lefotózni, hogy az több legyen, mint egy borítóportré. Senkit nem kérek meg, hogy nézzen rám – ha észrevesz. Ha belenéz a kamerába, az vagy jó lesz, vagy nem, mert vagy laza tud maradni, vagy azonnal elkezd viselkedni. Nekem nem az az érdekes, hogy de jó, van egy fényképem, és milyen cuki, ahogy mosolyog a másik. Úgy alakult az életem, hogy az elmúlt években sok írót megismertem, és most már szinte számítanak arra, hogy kint leszek a könyvhéten. És hagyják magukat fotózni, mert tudják, hogy előnytelen, rossz képet úgyse adok ki a kezeim közül. Könnyebbség persze, hogy a képeket nem megrendelésre készítem, tehát csak magamnak kell megfelelnem. És nagyon, nagyon örülök, amikor valamelyikük elkéri a képet.
Csak Kornis Mihály portréja színes. Miért?
Jobban szeretem a fekete-fehér képeket. Ilyen közeli portréban mindenképp. Erősebb a tekintet, a mimika, jobbak a kontrasztok. Színesben fotózom amúgy, utána veszem le a színt. Kornis azért maradt színes, mert elképesztően világít a kék szeme a kék mellényével, ráadásul épp egy kék ruhás ember van a háttérben. Szomorú lettem volna, ha csak azért hagyom ki, mert színesben jobban mutat, az anyag többi része meg fekete-fehér. Inkább így döntöttem.
Van egy zenekarod is.
A HANEM 2011 tavaszán alakult, egészen az első fellépésig egykoncertes zenekarnak terveztük magunkat. De annyira jó volt együtt zenélni, hogy megmaradtunk. Öt nő (Nádori Lídia, Murányi Márta, Bíró Kriszta, Sváb Ági és én) énekel és játszik mindenfélét. De tényleg mindenfélét. A jelenlegi repertoárunk Schumanntól Rammsteinig terjed. Mindenkinek más a zenei és a hangi képzettsége, ami olyan szempontból szerencsés, hogy nagyon sokfélék tudunk lenni. Kuplé, sanzon, táncdal, underground, pop, ária – minddel tudunk kezdeni valamit. Nagyon kevés dalt játszunk egy az egyben, főleg a szövegekhez nyúlunk hozzá, felfrissítjük, újraértelmezzük, néha csak árnyaltan, néha egészen konkrétan. Sokat írt nekünk Máthé Zsolt, Parti Nagy Lajos, Szlukovényi Kata, de legutóbb Bán Zsófiától és Nádasdy Ádámtól is kaptunk egy-egy dalszöveget. A Müpában volt most szeptember közepén egy zenés irodalmi est a berlini fal leomlásának 25. évfordulója kapcsán, ahol tizenegy német vonatkozású dalt énekeltünk el. A Lili Marleen csodálatos sanzon, de az, hogy a kaszárnya előtt a lámpa alatt várják egymást, az ma kevéssé aktuális. Bán Zsófi írta át a szöveget: egy Lili nevű magyar lányról szól, aki táncosnak ment nyugatra, aztán persze a prostitúciónál kötött ki. Egy Schumann-dalt Máthé Zsolt fordított le, ami tulajdonképpen egy szerelmes dal, egy férfiról szól, aki a legjobb, aki főnixmadárként tündököl, és akire hálás hódolattal néz minden nő. Viszont ha ezt a Rammstein Ich Will című dala után játsszuk, ami a hatalomról és a tömegek hipnotizálásáról szól, akkor a szöveg máris kifordítja saját magát, és megjelenik benne a zsarnok iránti elvakult imádat. Finom eszközökkel próbálunk véleményt mondani – esetleg formálni –, de soha nem megy a szöveg rovására a zene, vagy fordítva. Nem húzunk alá semmit, csak gondolkodó nők módjára eléneklünk egy dalt.
| ||
A megnyitón szó esett az író „személyeséről”. Szerinted egy kép fel tud ebből valamit mutatni?
Mindenképpen. Legalábbis szándékaim szerint. Az író ott, abban a pillanatban csinál valamit, érez valahogyan, beszélget valakivel, reagál valamire, gondolkodik valamin – ez mind az ő személyiségének része. Nagyon érdekelne például valakit egy órán keresztül fotózni, kezdve attól, hogy megérkezik a standhoz, leül, beszélget, dedikál, kollégákkal találkozik, modellt áll a „selfie a híres íróval” című képhez, egészen addig, hogy elhagyja a terepet. De ezt még nem mertem meglépni, ehhez óriási bizalom kell. Meg ennek egy komolyabb, hosszabb távú projektnek kell lennie, különben csak egy lány vagyok, aki idegesítően kattog…
| ||
Szeretem ezt a képet. Benne van, hogy egy dedikálás is munka, és bizony el lehet fáradni a végére. Krisztiánt általában mosolyogni látom, ez itt a komoly, kissé meggyötört tekintete, mindenféle manír nélkül.
| ||
Ádámnak ezer arca van. Olyan nincs, hogy nem néz sehogyan. Itt valószínűleg valami eszmefuttatást hallgat bölcs türelemmel, és mindjárt megszólal: „Igen, van igazság abban, amit mondasz, de…” És akkor megmondja, hogy mi van. És igaza van. Ennek a szelíd huncutságnak nagy szerepe lehet abban, hogy zseniális tanár és előadó.
A kiállítás megtekinthető 2014. szeptember 21. és október 20. között az Átrium Galérián.
