 Fotó: Mándoki Róbert | |
Gyakorlom a tudatos álmodást. Olyankor az alvó – járjon bárhol is – pontosan tudja, hogy épp álmodik. Felismeri a tudatállapotát, és a képek bármely elemét képes meghatározni közben. A színeket, a helyszíneket, az arcokat. Éber álom, tiszta álom, lucid álom – így nevezik ezt. Létrejöhet spontán is, de nekem ez sosem sikerült. Meg kell tanulnom, hogyan kell csinálni ezt. Én tanulom, ezért kell gyakorolnom mindennap. Az alvási paralízis a legizgalmasabb az egészben. Egy-két percig tart csupán, de olyankor nem tudok megmozdulni, nem tudok beszélni, valami az ágyhoz szögez, a szememen kívül mindenem béna. Hallucinációk jönnek, eldönthetetlen, hogy még az álom vagy a valóság részei-e. Néha félek ilyenkor, pedig ekkor készülnek a képek.
Elveszik az uralom az álom felett, csak az segít, ha a tekintetem fixálom. És állítólag az hasznos még, ha néhányszor körbefordulok. Körbe, körbe, körbe. Aki így forog, mozgásával kimetszi a valóságot, egy kört, egy buborékot vág a levegőből. Léggömbben lebeg, aminek a széle fény. Tehát aki álmomban vagyok, szép lassan körbeforog, és Momóvá válik. Momo egy jól megjegyzett kép volt, egy nő Sanghajból. Valaki sokáig nézte a róla készült fotókat, belehelyezte az én tudatos álmomba. Mikor már ott Momo volt, megnyugodott. Ám aztán reggel lett, a betűző napfény felébresztette. Momo elvégezte hát a valóságtesztet, de a valóság becsapta, s ő visszaaludt gyorsan, majd belül ébredt fel, egy másik tükörben. Alig ismert magára, és most, a halvány derengésben keresi az arcát. Kinéz a látványból, tudja jól, hogy megmerevedett. És azt is tudja, hogy nemrég még egy berlini nőként lépett be a tükörbe.
Amikor Berlinben éltem, a bolond nő épp alattam lakott. Sokszor láttam szép, lebegő selyemruháiban a lépcsőházban és az udvaron, nem volt reális jelenség. Egyik nap odalépett hozzám, és kérte, látogassam meg, mert meg akarja mutatni a lakását. Beléptem hozzá, és elakadt a lélegzetem. A hatalmas lakásban a falakon végig írások futottak. „Én írom tele a falakat – kezdett mesélni. – Az álmaimat hordom fel rájuk, a rémálmaimat, mind, egytől egyig. Felébredek, és írok és írok. Nem csak reggel, mert összevissza alszom. A legjobbak a délutáni álmaim – azokat a tükrökre szeretem írni. De nézd csak – mutat pár megszaggatott sorra –, mióta itt laksz felettem, megbomlottak a betűk. Járkálsz éjszakánként, és belegyalogolsz az alvásomba. Nem vagyok ébren és nem alszom, de valami mozgatja a kezem, írok ebben az állapotban is, és az őrült betűk kifognak rajtam, az egész olvashatatlan lesz. Csak ha megint lefekszem, akkor állnak össze értelmessé a szavak megint. Te érted ezt?” A tükör előtt álltunk, néztem a zilált mondatokat. És néztem magamat, de nem láttam, csak őt, ahogy a betűk után vetődik a tükörbe. Maga is szöveg lett, a teste belehullámzott a visszavert fénybe. „Most úgy érzem magam – sugallta –, mint mikor vibráló képernyőnek tűnik az éjszaka, a megzavart adást látom és nem látom. Mert este képernyővé lesz az ablak. Műsort sugárzó, féltömör sötét. Az árnyakban csatornát vált az éjfél, s az új adón két új sztár csillog épp. A kint s a bent végül egymásba olvad. Oldódom én is, őrizetlenül. A gyorsan változó képek között a messzi város fénye elvegyül. Hogy szétmeséljék az egész lakást: történetek szöknek a nagyszobába. Magvuk sötétség, végük-hosszuk álom. Próbálok bennük élni – mindhiába. Két fáradt csillag néz le rám az égből – csaknem hiánytalan az éjszaka. Aztán lehull az egyik. Akárha angyalszem kacsintana.
Az angyal szeme is kerek, benne kaleidoszkópszerűen fut tovább az, amit már megint én álmodom. Felemelkedem, a bolond nő gondolatai fölé, de úgy, hogy helyben is maradok, többrétegű leszek, lebeg bennem a repülés. Egy rés képződik az álom és az ébrenlét között – egy külön hely, épp az a pont, ami később egy újabb képen rögzül. Ez már a saját szobám, a saját álmom, délután. Megint gyakorlok, a nem felejtést, felírom az álmaim. Ismételgetem magamban, hogy a tudatos álmok erőt adnak, új élményeket, tapasztalatokat, segítenek legyőzni a félelmeket. De ez már Pest, és máskor, sok év múlva. Könnyű, finom emelkedés a város, és tüll az ég, akárha szárnya lenne – írtam még Berlinről. Pest földhözragadtabb, most a saját rémálmomból meglógott nő vagyok.
 Fotó: Mándoki Róbert | |
Fekszem pöttyös kis ruhámban, játszom a sok-sok felgyülemlett emlékkel. „csönd, béke, csönd, béke, fény, csönd fénye, béke csöndje, fény békéje csönd, fényes csönd béke, csönd béke fény, béke csöndes fénye, fény csöndje, csönd csöndje fény fénye béke, csönd fény... ” – ismétlem Weöres Sándor mantráját, ami végül teljesen elhalkul, fénnyel átitatott, néma képekké válik. A szétszaladó pixelek között egy ideig még rálátok magamra, aztán felolvadok. A reluxa üvegből van, be lehet látni, ki lehet látni, átlátszóak az én szándékaim is.
Találok magamban egy nőt, aki követ dob a szerelme szemébe, és nézi, ahogy a csobbanás után a víz hullámokat vet. Tudja közben, hogy a szem is majd így, hullámokat vetve néz vissza rá. Mindketten félnek attól, hogy a hullámzás egyszer elcsitul, és nem marad utána semmi. Így hát erősen kell koncentrálni, mindkettőjüknek. A nő tekintete szerelmes verset ír, melynek szavai a másikban partot érnek. „Ismétlem magamban az arcodat – mondja a bennem alvó nő. – Szavakat ismétlek, ismétlem őket. Elcsúsznak egymáson, más-más oldalról mutatnak, kirajzolódnak. Végül a saját arcom néz vissza rám, férfiként.”
A kiállítás október 18-ig tekinthető meg a Biksady Galériában (Falk Miksa – Balaton utca sarok)
