Kárpáti Judit

Nem pontosan ugyanaz a szem

Az idő és a holokauszt emlékezete

Publicisztika

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.

Felfokozott az érdeklődés a 80. évforduló miatt, bár a látogatók számára enélkül sem lehet panasz. Évente több mint másfél millió ember jön ide a világ minden tájáról, hogy lássa Auschwitzot. A helyet, amely a világ számára a holokausztot jelképezi.

Írhatnám, hogy azért érkeznek ide, hogy emlékezzenek – és valóban, a látogatás maga felelevenítése annak, ahogyan a nácik módszeresen ártatlan embereket gyilkoltak.

Mégis nagy különbségek vannak emlékezés és emlékezés között, s fontos szerep hárul azokra, akiknek az a munkájuk, hogy jelentést és hangsúlyt kínáljanak a holokauszt értelmezéséhez, és folyamatosan életben tartsák jelenkori jelentőségét.

Kinek mit jelent Auschwitz?

Egészen mást annak, aki átélte és akit túlélőnek nevezünk, annak, akinek családi veszteségei vannak és a túlélők leszármazottja, és annak, akit „csak” társadalmi szinten ért veszteség, akinek nincs a zsigereiben a megrázkódtatás, s akiben talán nem is tudatosodott, hogy ez a kataklizma az ő életét is befolyásolja.

Ezért sem könnyű munka a múltat úgy őrizni, hogy az mindenkinek képes legyen aktuális üzenetet közvetíteni, hogy valóban megérintő, elgondolkodtató legyen, hogy felidézhetővé tegyen egyedi emberi sorsokat.

Auschwitzban még sosem jártam turistacsoport tagjaként, mindig újságíróként, más körülmények között, így először láttam, mi az „üzemszerű” látogatás menete és módja. A csoport tagjaként kapott belépőjegyet sokáig gyűrögetem a kezemben. Rajta van a nevem: a belépő, amely Auschwitzba szól. Sorban állok, hogy bejussak, a családi történeteimet hordozva.

Szemlélődöm, míg sorra kerül a csoportom, kiírva jobbra: Restaurant.

Odabent nem szabad étkezni, ezért a parkolóban, padokon ülve esznek sokan, vagy ezek szerint itt az étteremben lehet a látogatás előtt.

Vajon a múzeum mennyire adott észszerű választ az igényre, hogy az embereknek enniük kell, és kell egy hely, ahol kapható meleg étel? Vajon a fenntartás költségeihez járul hozzá a bevétel, vagy az csak a modern múzeumpedagógia eleme, hogy éhesen nem lehet befogadó az ember?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mesterségvizsga

Egyesek szerint az olyan magasröptű dolgokhoz, mint az alkotás – legyen az dalszerzés, írás, vagy jelen esetben: színészet –, kell valami velünk született, romantikus adottság, amelyet jobb híján tehetségnek nevezünk.

Elmondom hát mindenkinek

  • - ts -

Podhradská Lea filmje magánközlemény. Valamikor régen elveszett a testvére. Huszonhét évvel az eltűnése után Podhradská Lea fogta a kameráját és felkerekedett, hogy majd ő megkeresi.

Nem oda, Verona!

  • - turcsányi -

Valahol a 19. század közepén, közelebbről 1854-ben járunk – évtizedekre tehát az államalapítástól –, Washington területén.

Nagyon fáj

  • Molnár T. Eszter

Amióta először eltáncolta egy kőkori vadász, ahogy a társát agyontaposta a sebzett mamut, a fájdalom a táncművészet egyik legfontosabb toposza.