Kárpáti Judit

Nem pontosan ugyanaz a szem

Az idő és a holokauszt emlékezete

Publicisztika

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.

Felfokozott az érdeklődés a 80. évforduló miatt, bár a látogatók számára enélkül sem lehet panasz. Évente több mint másfél millió ember jön ide a világ minden tájáról, hogy lássa Auschwitzot. A helyet, amely a világ számára a holokausztot jelképezi.

Írhatnám, hogy azért érkeznek ide, hogy emlékezzenek – és valóban, a látogatás maga felelevenítése annak, ahogyan a nácik módszeresen ártatlan embereket gyilkoltak.

Mégis nagy különbségek vannak emlékezés és emlékezés között, s fontos szerep hárul azokra, akiknek az a munkájuk, hogy jelentést és hangsúlyt kínáljanak a holokauszt értelmezéséhez, és folyamatosan életben tartsák jelenkori jelentőségét.

Kinek mit jelent Auschwitz?

Egészen mást annak, aki átélte és akit túlélőnek nevezünk, annak, akinek családi veszteségei vannak és a túlélők leszármazottja, és annak, akit „csak” társadalmi szinten ért veszteség, akinek nincs a zsigereiben a megrázkódtatás, s akiben talán nem is tudatosodott, hogy ez a kataklizma az ő életét is befolyásolja.

Ezért sem könnyű munka a múltat úgy őrizni, hogy az mindenkinek képes legyen aktuális üzenetet közvetíteni, hogy valóban megérintő, elgondolkodtató legyen, hogy felidézhetővé tegyen egyedi emberi sorsokat.

Auschwitzban még sosem jártam turistacsoport tagjaként, mindig újságíróként, más körülmények között, így először láttam, mi az „üzemszerű” látogatás menete és módja. A csoport tagjaként kapott belépőjegyet sokáig gyűrögetem a kezemben. Rajta van a nevem: a belépő, amely Auschwitzba szól. Sorban állok, hogy bejussak, a családi történeteimet hordozva.

Szemlélődöm, míg sorra kerül a csoportom, kiírva jobbra: Restaurant.

Odabent nem szabad étkezni, ezért a parkolóban, padokon ülve esznek sokan, vagy ezek szerint itt az étteremben lehet a látogatás előtt.

Vajon a múzeum mennyire adott észszerű választ az igényre, hogy az embereknek enniük kell, és kell egy hely, ahol kapható meleg étel? Vajon a fenntartás költségeihez járul hozzá a bevétel, vagy az csak a modern múzeumpedagógia eleme, hogy éhesen nem lehet befogadó az ember?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.