Kárpáti Judit

Nem pontosan ugyanaz a szem

Az idő és a holokauszt emlékezete

Publicisztika

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.

Felfokozott az érdeklődés a 80. évforduló miatt, bár a látogatók számára enélkül sem lehet panasz. Évente több mint másfél millió ember jön ide a világ minden tájáról, hogy lássa Auschwitzot. A helyet, amely a világ számára a holokausztot jelképezi.

Írhatnám, hogy azért érkeznek ide, hogy emlékezzenek – és valóban, a látogatás maga felelevenítése annak, ahogyan a nácik módszeresen ártatlan embereket gyilkoltak.

Mégis nagy különbségek vannak emlékezés és emlékezés között, s fontos szerep hárul azokra, akiknek az a munkájuk, hogy jelentést és hangsúlyt kínáljanak a holokauszt értelmezéséhez, és folyamatosan életben tartsák jelenkori jelentőségét.

Kinek mit jelent Auschwitz?

Egészen mást annak, aki átélte és akit túlélőnek nevezünk, annak, akinek családi veszteségei vannak és a túlélők leszármazottja, és annak, akit „csak” társadalmi szinten ért veszteség, akinek nincs a zsigereiben a megrázkódtatás, s akiben talán nem is tudatosodott, hogy ez a kataklizma az ő életét is befolyásolja.

Ezért sem könnyű munka a múltat úgy őrizni, hogy az mindenkinek képes legyen aktuális üzenetet közvetíteni, hogy valóban megérintő, elgondolkodtató legyen, hogy felidézhetővé tegyen egyedi emberi sorsokat.

Auschwitzban még sosem jártam turistacsoport tagjaként, mindig újságíróként, más körülmények között, így először láttam, mi az „üzemszerű” látogatás menete és módja. A csoport tagjaként kapott belépőjegyet sokáig gyűrögetem a kezemben. Rajta van a nevem: a belépő, amely Auschwitzba szól. Sorban állok, hogy bejussak, a családi történeteimet hordozva.

Szemlélődöm, míg sorra kerül a csoportom, kiírva jobbra: Restaurant.

Odabent nem szabad étkezni, ezért a parkolóban, padokon ülve esznek sokan, vagy ezek szerint itt az étteremben lehet a látogatás előtt.

Vajon a múzeum mennyire adott észszerű választ az igényre, hogy az embereknek enniük kell, és kell egy hely, ahol kapható meleg étel? Vajon a fenntartás költségeihez járul hozzá a bevétel, vagy az csak a modern múzeumpedagógia eleme, hogy éhesen nem lehet befogadó az ember?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.