Kárpáti Judit

Nem pontosan ugyanaz a szem

Az idő és a holokauszt emlékezete

Publicisztika

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.

Felfokozott az érdeklődés a 80. évforduló miatt, bár a látogatók számára enélkül sem lehet panasz. Évente több mint másfél millió ember jön ide a világ minden tájáról, hogy lássa Auschwitzot. A helyet, amely a világ számára a holokausztot jelképezi.

Írhatnám, hogy azért érkeznek ide, hogy emlékezzenek – és valóban, a látogatás maga felelevenítése annak, ahogyan a nácik módszeresen ártatlan embereket gyilkoltak.

Mégis nagy különbségek vannak emlékezés és emlékezés között, s fontos szerep hárul azokra, akiknek az a munkájuk, hogy jelentést és hangsúlyt kínáljanak a holokauszt értelmezéséhez, és folyamatosan életben tartsák jelenkori jelentőségét.

Kinek mit jelent Auschwitz?

Egészen mást annak, aki átélte és akit túlélőnek nevezünk, annak, akinek családi veszteségei vannak és a túlélők leszármazottja, és annak, akit „csak” társadalmi szinten ért veszteség, akinek nincs a zsigereiben a megrázkódtatás, s akiben talán nem is tudatosodott, hogy ez a kataklizma az ő életét is befolyásolja.

Ezért sem könnyű munka a múltat úgy őrizni, hogy az mindenkinek képes legyen aktuális üzenetet közvetíteni, hogy valóban megérintő, elgondolkodtató legyen, hogy felidézhetővé tegyen egyedi emberi sorsokat.

Auschwitzban még sosem jártam turistacsoport tagjaként, mindig újságíróként, más körülmények között, így először láttam, mi az „üzemszerű” látogatás menete és módja. A csoport tagjaként kapott belépőjegyet sokáig gyűrögetem a kezemben. Rajta van a nevem: a belépő, amely Auschwitzba szól. Sorban állok, hogy bejussak, a családi történeteimet hordozva.

Szemlélődöm, míg sorra kerül a csoportom, kiírva jobbra: Restaurant.

Odabent nem szabad étkezni, ezért a parkolóban, padokon ülve esznek sokan, vagy ezek szerint itt az étteremben lehet a látogatás előtt.

Vajon a múzeum mennyire adott észszerű választ az igényre, hogy az embereknek enniük kell, és kell egy hely, ahol kapható meleg étel? Vajon a fenntartás költségeihez járul hozzá a bevétel, vagy az csak a modern múzeumpedagógia eleme, hogy éhesen nem lehet befogadó az ember?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.