„A tolmácsnak jelelek, ő fordítja, amit mondok, de te nem őhozzá szólsz, hanem hozzám. Az emberek általában a tolmácshoz fordulnak, pedig velem folytatnak eszmecserét. Nem tudhatják, nincs erről szó, nem tanítják a hallóknak, mi a módja.”
Éppen hogy csak köszönünk egymásnak, máris egy tisztázandó körülmény, ami miatt, ha nem egyeztetünk, éppen a párbeszéd lényege vész el: a kapcsolat kialakulása kettőnk közt. Amihez ez esetben hárman kellünk, mert Milad Vafaeifard siket ember, én pedig nem birtoklom a jelnyelvet, tehát tolmácsra van szükség. Akivel azt is egyeztetem, egyszerűbben fogalmazzak-e, vagy pontosan úgy, ahogyan tenném, ha egy hallóval váltanék szót. Percek telnek el tehát azzal, hogy megbeszéljük, miként tudunk majd szót érteni egymással, miközben egyetlen, szűkre szabott óránk van, mert ennyi időre közvetítettek segítőt, hogy Milad elmesélhesse a történetét. Az iráni fiú tizennyolc évvel ezelőtt érkezett Magyarországra, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemen informatikát tanuljon.
Élet, tripla erőfeszítéssel
„Édesanyám állapotos volt velem, amikor elkapott egy fertőző betegséget, ez okozta a halláskárosodásomat, nem genetikai eredetű. Teljesen siketen születtem, Iránban nem volt lehetőségem nyelveket tanulni, perzsa az anyanyelvem, így amikor úgy döntöttem, számomra Magyarország több lehetőséget tartogat, egyszerre kellett megtanulnom magyarul és angolul. Siket emberként. Az egyetemet tolmács nélkül végeztem el. Ott volt a tábla, lemásoltam a füzetembe, amit láttam, és mivel nem hallottam az előadást, nem érthettem az elhangzott magyarázatot sem, arra nem támaszkodhattam. Otthon az interneten böngésztem, kutattam, utánaolvastam az anyagnak; kétszer, háromszor annyi munkát fektettem a tanulásba, mint a halló diáktársaim. Valójában nem csupán az egyetemen, egész életemben így volt ez. Minden sokszoros erőfeszítést igényelt a hallókhoz képest. Mindennapos helyzet; fölszállok a buszra, leülök, körülöttem emberek, akik beszélgetnek. Amit mondanak, talán nem is érdekelne, meglehet, semmiségekről esik szó, mégis lehetőség volna arra, hogy megtudjak valamit a világról. Nektek, halló személyeknek úgy jut a tudomásotokra egy információ, hogy az semmiféle erőfeszítésbe nem kerül. Nincsen állandó nyomás rajtatok. Mi, siket emberek, még egy ilyen egyszerű, köznapi szituációban is akadályba ütközünk. Nekem bármilyen új tudáshoz olvasnom kell. Akkor is, ha éppen semmi kedvem hozzá. Azok az ismerőseim, akik hozzám hasonlóan siket emberek, és sikeresek lettek az életben, az eredményeiket három-négyszeres erőfeszítéssel érték el a halló emberekhez képest.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
