Hogy pontosan mi és miért történt, csak első ránézésre tűnik történelmi távlatból egyértelműen olvasható képletnek, a valóság sokkal több réteget rejt. Ezek nem a múlt ködébe vesző, ma már aktualitását vesztett emlékek – napjainkat meghatározó üzenete van mindnek.
Nem kell a tsz, nem kell a kolhoz
Farkas Gyöngyi Lázadó falvak – Kollektivizálás elleni tüntetések a vidéki Magyarországon, 1951–1961 című monográfiájában részletesen tárgyalja az eseményeket, Nyírcsaholyi asszonytüntetés fejezetcímmel. Leírja a kollektivizálás folyamatát a közel háromezer lakosú településen, azt, ahogyan a gazdálkodókat erőszakos módszerekkel kényszerítették a termelőszövetkezeti belépési nyilatkozat aláírására. Nevekkel, a helyi pártfunkcionáriusok és agitátorok tevékenységével, kronologikusan ismerteti az eseményeket, amelyek odáig vezettek, hogy a falu női lakosságának java a tanácsházához vonult és követelték, hogy adják ki számukra az összegyűjtött belépési nyilatkozatokat. Kiderül, hogy a faluban a közeli települések tüntetéseinek hírére kezdtek mozgolódni a nők; a vasútállomáson, a néhány kilométerre lévő mátészalkai piacon szerzett információkat osztották meg szomszédjaikkal, ismerőseikkel. A hírek arról szóltak, hogy a közeli falvakban, Nyírparasznyán, Ópályiban és Pusztadoboson a lakosság által szervezett tüntetések hatására a hatóságok visszaadták a belépési nyilatkozatot.
Azt a vélelmet, hogy a szervezkedést valójában a férfiak ösztönözték, mondván, a nőket úgysem bántják, szegüljenek ellen ők, a szerző cáfolja. Mert bár a férfiak remélték, hogy a nők sikerrel járhatnak, a nők aktivitását éppen az előbbiek passzivitása generálta. A helyi asszonyok úgy gondolhatták, hogy a férfiak nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a falu elkerülje a kényszerkollektivizálást, ezért maguk vették kezükbe a dolgot. A férfiak, akiket egyébként javarészt közvetlenül érintettek a fizikai megtorlások és a fenyegetések, meglehetősen elgyötörtek voltak, így elképzelhető, hogy addigra feladták az ellenállást. S maguk a nők is abban a hiszemben lehettek, hogy őket kevésbé érheti fizikai sérelem – magyarul, a nőket csak nem verik meg.
A szervezkedést elindító asszonyok – Sváb Sándorné, Hamulyák Gyuláné, Kicsák Sándorné – nem csak a szomszédokat szólították meg, de a férfiakat is bevonták, hogy szóljanak a feleségüknek, lányaiknak, anyjuknak. Így verbuválódott össze Svábék háza előtt, majd indult a tanácsházára a 200 fős tömeg, ezt skandálva: „Nem kell a tsz, nem kell a kolhoz, vissza a nyilatkozatot!”
Az épületbe benyomuló dühös asszonyokat aztán csak a több erősítéssel, még a megyeszékhelyről is érkező karhatalom tudta feloszlatni, és amit a nők nem hittek volna, a rendőrök gumibotokkal ütlegelték őket, korra való tekintet nélkül. Az idős Hamulyáknét is kíméletlenül, a fejére mért ütésekkel bántalmazták, aki látva, hogy fotós is érkezett és képeket készítenek róluk, felhajtotta a szoknyáját, a fenekét mutatva a fotográfusnak.
A karhatalomnak csak este hét órára sikerült véget vetnie a megmozdulásnak, a fő szervezőket letartóztatták, májusban pedig ítélet is született.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
