A parkokban krókusz nyílik; sok fehér, néhol lilák, ahol csak füves tér akad, ott csomókban virít, nem ágyásokba ültetik, hanem csak úgy, szabadon, a gyep közé. Először járok tavasszal Varsóban. Megszoktam, ahova utazom, a járdát figyelem, botlókövet keres a szemem, s ahol gettó állt, ott a határait jelölő elemeket. A díszterecske, a keresetlen természetességgel növekvő virágok mellett – amint a városban számos helyen – éppen egy ilyen aszfaltba öntött emlékmű szalagja fut. Ha az itt élők talán hozzá is szoktak ezekhez a feliratos csíkokhoz, s a városuk része lett, mégis valami olyanra figyelmeztetnek, amit könnyebb volna elfelejteni. Hogy itt valamikor fallal vettek körül egy, a városból kihasított részt, a fal mögé kényszerítettek, majd megöltek embereket. A II. világháború előtt Varsó minden harmadik lakosa zsidó volt. Itt, ebben a városban élt Európa legnagyobb zsidó közössége, több mint 350 ezer ember.
Érkezésem és a virágos séta másnapján találkozom a gettómúzeum, a Muzeum Getta Warszawskiego igazgatójával. A felkelést megidézve, magát a gettót idézzük meg, aminek külön intézményt szenteltek a lengyelek. Pontosabban még csak az intézményi háttér létezik, a múzeum jelenleg is épül. A hajdani Bersohn és Bauman Gyermekkórház épületében kap majd helyet, a Świętojerska utca 60. szám alatt, a mai Muranów városrészben, amely egykor a gettó része volt. Az intézményt még az előző kormány égisze alatt alapították 2018-ban, és a szakmai munka súlya mellett politikai viták is terhelték eddigi történetét. A gettómúzeum tervezett narratívája körüli polémia néhány évvel ezelőtt vált kiélezetté, amikor a túlélők leszármazottai aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy az intézmény nem megfelelően mutatja be, elhallgatja vagy minimalizálja a lengyel társadalom szerepét a zsidó közösség üldöztetésében és elpusztításában a holokauszt idején. A múzeum igazgatója, Katarzyna Person ottjártamkor mindössze két hete töltötte be e pozícióját.
El nem mesélt történetek
„A varsói gettóban – vázolja az igazgató a gettólázadás mai, aktuális olvasatát – körülbelül 50 ezer ember élt a lázadás idején. Azok, akik a lázadásban, a harcokban aktívan részt vettek, és akik különféle mozgalmak aktivistái voltak, rendelkeztek némi katonai képzettséggel, csupán néhány százan. Ők viszonylag homogén csoportot alkottak, meglehet némileg eltérő politikai nézetekkel, ám együtt nőttek fel, többségük fiatal volt, és hasonló élmények vezették el őket a lázadásig. De ott volt 50 ezer ember, aki nem tudott harcolni. Idősek, nők, anyák és gyerekek sokasága. Rájuk, a többségre helyeztük most a hangsúlyt, hogy megmutassuk, a gettólázadás nem csupán a harcot jelentette. Ezeknek az embereknek nem a fegyveres harc volt az elsődleges élményük; pincékben, különböző búvóhelyeken rejtőzködtek, és rendkívül nehéz körülmények között éltek. Elfogyott a víz, ostrom alatt voltak, égett a város fölöttük, körülöttük, s mindez fokozatosan felemésztette őket. Meg kell szólaltatnunk az ő nagyon is sokszínű hangjukat, felfedni szenvedéseiket. Nagyon fontos, hogy ezeknek az embereknek az élményeit és halálát egyenrangúnak tekintsük azokéval, akik fegyverrel harcoltak.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
