Keresztesi József

Két vasútállomás egy kisvárosban, egymástól alig pár száz méternyire. Az egyik zsákutcás vonal végén fekszik, ahonnan nem vezet út tovább, a másik pedig kiindulási pont az élet napfényes tájai, Mátrafüred és Lajosháza felé. Az ómega s az alfa.

Borisz Akunyin Leviathan címû bûnügyi regényében az egyik szereplõ egymás után kétszer is olyan helyen üti föl a Bibliát, ahonnan a saját sorsára nézve baljós értelmû figyelmeztetést olvas ki. Fokozódó zavarát egy újabb próbával igyekszik leküzdeni: "Éakkor, valamilyen misztikus élmény hatása alatt, remegõ kezekkel harmadszor is felnyitottam a Könyvet, s lázas tekintetem megakadt a Számok könyvének egyik unalmas helyén, ahol könyvelõi aprólékossággal fel van sorolva Izrael népének összes áldozathozatala. Erre megnyugodtam, meghúztam az ezüstcsengõ zsinórját, s megkértem a stewardot, hogy hozzon forró csokoládét."

Ahogy körülnézett, az jutott eszébe, hogy a svéd magány sehol máshol nem olyan nyilvánvaló, mint egy benzinkút büféjében." Azt hiszem, kevés krimiíró munkái bizonyítják a svéd Henning Mankell könyveihez hasonló erõvel, hogy a detektívregény alapvetõen meta-fizikus mûfaj. Nem pusztán azért, mert az igazság napfényre hozatala, az események felfejtése áll a középpontjában.

"Egy olyan közegben - jelenti ki Várady Szabolcs a Halasi Zoltánnak adott Magyar Narancs-beli interjújában, melyet egyébként a kötetébe is fölvett -, ahol a mûvészet egyre inkább a stílusjegyek, az el-járás, a módszer, sõt a modor kimunkálását és mûködtetését jelenti, a hagyományosabb lírikus beállítottság könnyen minõsül amatõrségnek."

Bordeaux-ban született 1967-ben. Jelenleg Párizsban él, könyvrestaurátorként dolgozik. A nyolcvanas években tanult meg magyarul, egy ideig lektorként Budapesten élt, de a kilencvenes évek elején hosszabb-rövidebb idõt töltött Debrecenben és Szegeden is. Magyar nyelven írt regénye, a Járt utat kétszer járj! az idei könyvhétre jelent meg az Alexandra Kiadó Szignatúra könyvek sorozatában.

Rövid, pár sornyi szöveg, többnyire idézet, amely a fõszöveg elõtt, attól tipográfiailag elkülönítve áll. A kérdés az, hogy minek.

Akötet egy tavaly Pécsett lezajlott konferencia anyagát adja közre, s mint ilyen, elsőként próbált teoretikus szinten számot vetni ezzel a többé-kevésbé elsüllyedt, bizonyos szempontból azonban mégis eleven kulturális hagyománnyal. A hetvenes-nyolcvanas évek undergroundja annyiban ugyanis mindmáig eleven, hogy nem pusztán a művészet- vagy kultúrtörténeti kutatások tárgya, hanem a korszakkal foglalkozók élettörténetének a része is egyben. Ennek folytán különös feszültség jött létre az előadókat a tárgyukhoz fűző viszonyban: az előadások jó része egyszerre szólalt meg az elméleti interpretáció, illetve a szemérmes teoretikus köntösbe bújtatott konfesszió hangján.

Miként a fülszövegből megtudhatjuk, a szerző fő célkitűzése az afrikai nagyregény megalkotása volt. Ez a bejelentés megejtő őszinteséggel tárja fel a könyv legfőbb poétikai kérdését: az ábrázolt világ, a hetvenes-nyolcvanas évek Ugandája mennyit enged regénybe foglalni önmagából, a folytonosan örvénylő káosz milyen közegellenállást szegez szembe a több száz oldalon folyó epikai építkezéssel? Vagyis a szakadatlan bomlás tapasztalatát honnan, milyen nézőpontból, milyen eszközökkel és milyen nyelvvel lehetséges megragadni? Még inkább kiélezve a kérdést: létezik-e adekvát nyelve ennek a világnak, lehetséges-e a káoszon belülről beszélni a káoszról magáról?

Nem szükséges a fülszöveg (feltehetően a szerző által is autorizált) javaslatára hivatkozni ahhoz, hogy megállapítsuk: a Felszámolás szorosan kötődik a három nagy szépprózai mű, a Sorstalanság, A kudarc és a Kaddis a meg nem született gyermekért univerzumához. Eszerint az új kötet a Kertész-oeuvre központi vonulatát tetralógiává bővítette, egyszersmind le is zárva azt. Mindazonáltal ez a lezárás nem jelent egyúttal lekerekítést is - ez lehetett az oka, hogy zavartan tettem le a könyvet. Nem az volt a baj, hogy a Felszámolás teljesen más jellegű, mint az előző művek, hanem az, hogy a komoly munkát igénylő, bonyolult szerkezet elemei nem kerülnek egyensúlyba. Még bonyolultabbá teszi a dolgot, hogy gyanúm szerint ez nem is állt a szerző szándékában. Ezúttal lazább, széttartóbb, vegyes hangnemű konstruk-ciót igyekezett létrehozni. Sajnos túlságosan lazára, széttartóra és vegyes hangneműre sikeredett.

Bő évtized elteltével ismét több százan voltak kíváncsiak rá Budapesten. Költői túlzás persze, megvolt talán a gyönge negyedház is, de ez akkor sem eurokonform adat, ha tudjuk, hogy magyar nyelvterületen sohasem volt különösebben népszerű. Valahol a folk és a pol-beat környékén, Dinnyés József amerikai nagybácsikájaként vonult be a kollektív tudattalanba, noha az életmű felszabadító erejű szürrealizmusa (mely zeneileg valóban a legtágabb értelemben vett amerikai folklórból táplálkozik) jóval közelebbi rokonságot mutat mondjuk Baksa Soós Jánossal. Ennek a súlyos félreértésnek nyilván nyelvi okai is lehettek, s így az sem véletlen, hogy Dylannek szórványos hatása is alig figyelhető meg Magyarországon (talán csak a hetvenes évek emigráns avantgárdistái számára jelentett komoly viszonyítási pontot - Deréky Pál beszélt erről a tavalyi, pécsi underground-konferencián a Velencei Melence című lapocskával kapcsolatban -, és ott van persze Barna Imre Dylan-monográfiája és -fordításkötete is).

Aszerző rövid összefoglalásában: "Tulajdonképpen 1 könyv-szöveg itt minden, azaz történik valami szerintem jó, és arról beszámolok." Vagy másutt: "Nekem tulajdonképpen folyamatosan laudációkat kéne tartanom, igyekszem mindenben megtalálni a jót, azt, aminek örülni lehet..." Esterházy nem csupán arról beszél, amiről, a tárgyáról tehát, hanem önmagáról is, ahogy épp beszél. Nem csupán a könyvről, hanem az olvasás öröméről. Pontosabban: az örömről általában.

"Az első kötet arról szól, hogy Károlyi Sándor, Szatmár vármegye főispánja Bécsben találkozik halottnak hitt fivérével, a második kötetben hazaviszi, a harmadik kötetben meg perbe fogja. És kész, csókolom."