"Az első kötet arról szól, hogy Károlyi Sándor, Szatmár vármegye főispánja Bécsben találkozik halottnak hitt fivérével, a második kötetben hazaviszi, a harmadik kötetben meg perbe fogja. És kész, csókolom."Afenti kissé sommás összegzés, amelyet a szerző egy interjú során adott, voltaképpen tökéletesen indokolt: aki ennél részletesebben próbálná elmesélni a Testvériség történetét, óhatatlanul beleveszne a részletekbe, tekintve, hogy maga az események rekonstrukciója alkotja a cselekmény egyik fő vonulatát. A birtokunkba jutott tények pedig egy olyan kirakójáték darabjaiként kerülnek elénk, amelyek egyszerre több helyre is beilleszthetők; hogy a szmirnai török fogságból hazatért férfi (Mostani Pista) valóban Károlyi István-e vagy pedig a Károlyi fivérek balkézről született mostohatestvére, Nagy Geci - nos, ennek a felfejtése az olvasóra hárul, akit ez ügyben nem ámíthatok könnyű munkával. Ehelyett arra biztatnám, hogy ne hagyja ki a kortárs magyar irodalom legújabb kötelező olvasmányát.
H
"Nem akarunk hősünkön úgy keresztüllátni, mint valami ablakon: hiszen akkor nem is őrá figyelnénk, hanem arra, ami mögötte van. Arra sem törekszünk, hogy szívének minden redőjét leolvassuk; hiszen akkor az Isten vetélytársává tolnánk fel magunkat, és azt is tudnánk, amit a jó Isten kétségkívül tudott, vagyis, hogy útközben Károlyi Sándor el akarta-e tenni láb alól bátyját, már akár valóban bátyja volt, akár nem" - írja Márton László a második kötet tizennegyedik oldalán. A szerző elhárítja a teljes és átfogó isteni pillantás illúzióját, és ezzel paradox módon nem korlátozza, hanem kibővíti a saját mozgásterét. Az általa elfoglalt pozíció inkább a hozott anyagból dolgozó demiurgoszé vagy a szemfényvesztő illuzionistáé, aki ott és abban korlátozza magát, ahol a helyzet megkívánja: "elbeszélői hatalmunknál fogva mi kapcsoljuk össze az események láncolatát", írja a történet elején, majd később: "Miként a császár magasba emel egy érdemdús alattvalót a föld porából, úgy a szerző, a cselekmény uralkodója is magasba emeli az érdemdús mozzanatokat."
Létezik két, a mai irodalomkritikában gyakran használt fogalom, amelyeket a Márton-trilógia némiképp új megvilágításba helyez: a játék és az
omnipotens elbeszélő
fogalmáról beszélek. Az elsőt jobbára (és jobb híján) különösebb tét nélkül, töltelék kifejezésként szokás használni. Ha a lusta kritikus irodalmi vagy kultúrtörténeti utalásokat vesz észre a szövegben, azonnal adott a kijelentés: a szerző ezt és ezt "játékba hozza". A játék fogalma ebben a kontextusban üres, híján van minden konkrét tartalomnak, és többnyire az értelmezés munkájának kényelmes megkerülésére szolgál. A másik kifejezés, az "omnipotens elbeszélő" összetétel szitokszóként működik: arra utal, hogy a szerző eluralkodik a mű világán, kvázi isteni helyzetbe tolja föl magát, olvas a lélek redőiben és a világban működő okok között, illetve, ami a legrosszabb, nem is reflektál minderre, hanem ezt a pozíciót minden kétely nélkül kezeli, természetesnek veszi. A Testvériség több helyen is hangsúlyozza a regényszerzők mindenhatóságát, és az elbeszélő több helyen él is "szerzői hatalmával", ez a mindenhatóság ugyanakkor a regény világának nem hallgatólagos előfeltevése, hanem szerves eleme, mintegy az anyaga. Márton László nem tünteti el azokat a nyomokat, amelyek az elbeszélő jelenlétéről, folyamatos munkájáról árulkodnak, hanem látványosan előtérbe tolja, hangsúlyossá teszi a meseszövés folyamatát. Itt kapcsolódik mindehhez a játék fogalma: a szerző nem más szövegeket, más szerzőket "hoz játékba", hanem mindenekelőtt az olvasót. A Testvériség barokkos rafinériával megépített
tükörlabirintusa
az ő számára készült, és Márton László nemegyszer előre megfontolt szándékkal játszik macska-egér játékot vele.
Lássunk egy példát. Az utolsó előtti fejezet Károlyi Sándor kisfiát gyászoló, megrendítő beszédével indít. Az olvasó sejteni véli, hogy a szívbe markoló gyászbeszéd nem "őszinte", hanem retorikusan konstruált, barokk irodalmi mintákat követ, mint ahogy azt is gyanítja, hogy Károlyi voltaképpen nem is állt ennyire meghitt érzelmi viszonyban a gyermekével. Érzi tehát, hogy nem teljesen helyénvaló a katarzis, a szöveg átütő ereje mégis magával ragadja. Aztán csakhamar újabb kanyart vesz a hullámvasút: "Károlyi Sándor úgy ízlelgette szomorú gondolatait, mint kiforratlan borát a szőlősgazda: miközben fejébe száll, a mámor újabb kortyokra ösztökéli. Kezébe temette arcát, könnye kicsordult: annyira jelenvalónak érezte a jövendő gyászt, hogy egészen elfeledkezett róla: a kis Lacika igazából még él."
Persze egy szavunk sem lehet, a szerző már az első kötetben figyelmeztet bennünket: "Nem az a fontos, amit látunk, hanem az, ahogyan értelmezzük." Ha első pillantásra közhelyesnek találjuk a gondolatot, tizenöt oldallal később kiderül, hogy ismét csak elhamarkodottan ítélkeztünk: "Megfogadni, hogy soha nem feledjük a szívünknek oly kedves halottat, nem egyéb, mint maga a feledés. Nem az a fontos, amit elfelejtünk, hanem az, ahogyan értelmezzük." A Testvériség tehát igencsak intenzív olvasói munkát igényel. Nemcsak a névbitorlási per előzményeinek a felfejtésére gondolok, hanem két másik, legalább ilyen fontos momentumra: a történelemnek és a regény műfaji hagyományának a regénybeli interpretációjára.
H
Az elbeszélő a kortársunk, ez nyilvánvalóvá válik az utalásaiból. A regény az ezredforduló tájékáról visszapillantva törekszik politika- és mentalitástörténeti hitelességre, rendszeresen megvilágítva a mai és a korabeli világfelfogás különbségeit: ilyenek például az ifjúságnak mint átmeneti életszakasznak a felfogásáról, a nők helyzetéről vagy a testi fájdalomhoz fűződő viszonyról szóló bekezdések. A szereplők életútjai kavalkádszerűen gabalyodnak egybe, a személyiség súlytalan és pusztulékony, még innen vagyunk az egyéniség modern mítoszán. Két szereplő azért akad, akinek a megfestésekor felsejlik a szenvtelen elbeszélői hangon átszűrődő szánalom: Károlyi Sándor felesége és kisfia. Az előbbi esetében "valahányszor az ő szemével nézünk, összeszűkül történetünk láthatára", a kisfiú keserves halála pedig, mint majd később szót ejtek róla, az elbeszélői szerep radikalizálására teremt alkalmat.
A történelmi események alulnézetből szemlélve, kaotikusan és összefüggéstelenül mutatkoznak meg a saját sorssal nem rendelkező szereplők előtt. A kevéssel a történet idejét követő Rákóczi-féle szabadságharccal - amihez azért volt némi köze Károlyi Sándor személyének - a regény voltaképpen nem foglalkozik. Magyarországgal mint beváltatlan ígérettel annál inkább. Ahogy a regénybeli Kollonich bíboros mondja,
Magyarország nem létezik,
eltűnt, alkotmányjogi fikció csupán, és itt az ideje kitalálni újra. A folyamatos és kiszámíthatatlan változásokat példázza az a remekbe szabott leírás is, amely a tavaszi vizek áradását mutatja be. Korfestő természetképet látunk magunk előtt, az adott vidék egy ma már nem létező változatát, Magyarország egy szeletének természettörténeti freskóját. A történelmi folyamatok ugyanilyen közönyös és befolyásolhatatlan természeti erőként hatnak a szereplők életére: az ő sorstalanságuk és az ország sorstalansága egy tőről fakad.
A biankó ország pedig biankó időben létezik. A szerző ugyanis beiktat még egy nézőpontot: egy képzeletbeli, százharminc évvel ezelőtt írott regény nézőpontját. (Mikszáthot bizonyíthatóan foglalkoztatta a Károlyiak névbitorlási perének a története, ám végül nem született meg a tervezett mű.) A tizenkilencedik századi mű kísértete jó alkalmat ad arra, hogy szembesüljünk a múlttól elválasztó szakadékkal: "mivel nem százharminc évvel ezelőtt írjuk ezt a regényt, hanem jelenleg, így kénytelenek vagyunk tudomást venni róla, hogy kifutottunk az időből. (...) nem az évek vagy az évszázadok múlásáról van szó, hanem arról a tapasztalatról, hogy az idő nem telik többé, mindössze múlik; ha pedig nem telik, úgy tegnap, tegnapelőtt és valószínűleg háromszáz évvel ezelőtt sem telhetett. Márpedig az olyan idő múlása, amely visszamenőleg is üresnek bizonyul, a megszokottnál nagyobb mértékben rányomja a bélyegét az elbeszélés alakzataira." A vita tehát nem a tizenhetedik, hanem a tizenkilencedik századdal zajlik.
H
Márton László interjúkból és kritikai írásaiból adatolható, bevallott célja volt, hogy visszakanyarodjon a tizenkilencedik századi, romantikus alapítású magyar regény elé, mégpedig az anekdota hagyományát sorstragédiává mélyítő Kemény Zsigmondi regénytechnika segítségével. A Testvériség lapjain folyton össze-összefutnak a mellékszálak: ami az előző kötetben csupán elejtett, anekdotikus megjegyzésnek tűnt, az pár száz oldallal később meghatározó jelentőségű elemévé válik a cselekménynek. A szerző kitartó, már-már
konok munkával
fűzi össze a történetszálakat, miközben maga is alkotó módon lép be a fikció terébe, és nem csupán az események menetét befolyásolja elbeszélői hatalmánál fogva. A szólásmondások szó szerint vételén alapuló, olykor erőltetettnek ható szójátékok is ebből a szempontból illeszkednek logikus módon a regény szövetébe: a regénybeli fikció és a regénybeli valóság közötti folytonos átjárás nemcsak a szereplők személyére, hanem az elbeszélés nyelvi folyamatára is kiterjed. A demiurgosz minden ízében uralja saját művét.
Egy demiurgosz egyébiránt a mű szereplői között is található: Kölcsey Gábor, a regényekbe szerelmesedett túristvándi nemesember, aki olyan élethű rajzokat készít, hogy azok gyakorta megelevenednek, és saját utat kezdenek járni. Unos-untalan felbukkannak a Testvériség lapjain a könyvekből, legfőképpen persze a Kártigám című regény kéziratából előbújt figurák. A Kártigám egy Menander álnevű német szerző 1723-as műve, amely Mészáros Ignác fordításában, pontosabban átdolgozásában jelenik meg Pozsonyban 1772-ben, s mint ilyet az első magyar regényként, illetve az elkövetkező évtizedek átütő sikerű olvasmányaként tartja számon az irodalomtörténet. A kéziratot bőszen olvassák a Testvériség szereplői, annak lapjai minduntalan ott repdesnek körülöttük, és a Kártigám néhány szereplője a történet végére főszereplővé lép elő. Menander - mint az általában vett Szerző allegóriája - egy helyen Krisztussal azonosíttatik. A világteremtő és -uraló szerzői teljhatalom a trilógia világát működtető erők talán legfontosabbika: "Milyen érzés lehet kitalálni, majd rögtön utána fel is morzsolni más emberek lelkét? Kifürkészni a formálódó lélek mozgatórugóit, és ezzel egy időben korlátozni mozgását; béklyóba verni vagy akár meg is bénítani? Károlyi Sándor ebben a pillanatban irigyelte az ismeretlen szörnyeteget, Menandert, aki a páratlanul szépséges török fogolykisasszony történetét létrehozta, és vele együtt magát a fogolykisasszonyt és a fogságot is!"
Ennek a gondolatnak a legradikálisabb megjelenítése egy furcsa gesztussal félig-meddig kívül kerül a mű világán.
A haldokló Lacika
betegágyának a végébe egy összetört tükör cserepeit szórják, "ha jön a halál, hadd lássa meg rút ábrázatát a tükörszilánkokban". Ezt a képet hozza játékba Márton László portréja a harmadik kötet borítójának fülén. Langmár Péter felvételén a szerző arca töredékesen, egy repedt tükörben megsokszorozódva látszik. A fenti szöveghely fényében a szerző a sors uraként jelenik meg; azt a szabadkozó megjegyzését pedig, ami a történeti tények mozdíthatatlanságát sugallja ("elbeszélői hatalmunknál fogva mi lennénk a legboldogabbak, ha Lacika megérhetné a férfikort"), a következő oldalon látványosan érvényteleníti: "kívül helyezzük a regény keretein azt a >>szép nagy barna leánytti. Károlyi Sándor számára - K. J.), mi ugyanis a leány világrajövetelét ebben az elbeszélői pillanatban két évvel későbbre, 1700-ra tesszük..."
A szerző a Kártigámmal kapcsolatban is becsapja vagy legalábbis tévútra vezeti a felkészületlen értelmezőt. Szó sincs arról, hogy az első magyar regényt beledolgozta volna a saját regényébe. A Testvériségben megidézett részletek nem szerepelnek Mészáros Ignác munkájában, a Kártigámból "átemelt" figurák egy része pedig pusztán jelentéktelen mellékszereplője az eredeti műnek. A szerző halála után is növekvő Kártigám tulajdonképpen a regény allegóriájaként működik Mártonnál: "a római fabulák vagy más néven regények száma végtelen; így tehát minél több regényt olvasunk, annál többet hagyunk olvasatlanul."
H
Persze az olvasó szereti, ha becsapják, ezért olvas regényeket: "A költészet az a művészi rangra emelt hazugság, amelytől megköveteljük, hogy lábbal tiporja ne csak a valót, hanem az igazat is; noha máskülönben becstelenség hazudni, eltekintve a politikától és a jelentősebb üzletkötésektől." És az olvasó a happy endet is szereti, ezért, a szerző szavaival: "azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy regényünk végén (...) a cselekmény béküljön ki a szereplőkkel, ezek pedig az olvasóval, aki feltételezésünk szerint a cselekmény szövetségese." A karlowitzi (karlócai) békekötést tárgyaló zárófejezetben alaposan kijut a happy endből, a történelem arca is békésebbé és értelmesebbé válik, és igazán méltánytalan fanyalgás volna a szerző szemére lobbantani, hogy mindez jobbára a Kártigám lapjai közül előlépett regényfigurák által megy végbe. Aki pedig nem riad vissza egy kis tükörtúrától, a Mostani Pista rejtélyét vagy akár magát Magyarországot is összerakhatja magában, bár nem árt, ha szem előtt tartja a Testvériség mottójául kínálkozó ismeretelméleti kételyt: "ha ketten teszik ugyanazt, az még akkor sem ugyanaz, ha a két személy valójában egy."
Keresztesi József
Jelenkor, Pécs, Testvériség (I. Kényszerű szabadulás, 2001, 197 oldal, 1400 Ft; II. A mennyország három csepp vére, 2002, 276 oldal, 2100 Ft; III. A követjárás nehézségei, 2003, 276 oldal, 2100 Ft)
