Borisz Akunyin Leviathan címû bûnügyi regényében az egyik szereplõ egymás után kétszer is olyan helyen üti föl a Bibliát, ahonnan a saját sorsára nézve baljós értelmû figyelmeztetést olvas ki. Fokozódó zavarát egy újabb próbával igyekszik leküzdeni: "Éakkor, valamilyen misztikus élmény hatása alatt, remegõ kezekkel harmadszor is felnyitottam a Könyvet, s lázas tekintetem megakadt a Számok könyvének egyik unalmas helyén, ahol könyvelõi aprólékossággal fel van sorolva Izrael népének összes áldozathozatala. Erre megnyugodtam, meghúztam az ezüstcsengõ zsinórját, s megkértem a stewardot, hogy hozzon forró csokoládét."
Olvastad a Bibliát? Igen, de nem az egészet? Lényegében igen?
Ejnye. Pedig alapmû.
Nos, a nagy és vaskos alapmûveket a legtöbb esetben kézikönyvszerûen szoktuk használni. Olvastuk a "fontos" részeket (vagy azokat, amelyekbõl vizsgáznunk kellett). Más részeket át-lapoztunk. Ott áll vigyázzban a polcon szegény Hegel-összes, bármikor fölcsaphatom a szükséges paragrafust a hindu föld alatti építményekrõl. Esztétikai elõadások, harmadik rész, elsõ szakasz, második fejezet, egy per á. Naná.
A par excellence alapmûvek azok, amelyeket az is ismer, aki nem olvasta õket. Így mûködik a kultúránk: ezek a könyvek hatalmas jégcsapokként csöpögtetik magukból a történeteinket. Homérosz. János jelenései. Az Ezeregyéjszaka. Ha nem vesszük kézbe, akkor is folyton-folyvást olvassuk õket. A szó mélyebb értelmében az alapmûvek sohasem (el)olvasatlan könyvek.
H
A szó köznapi értelmében vett (el)olvasatlan könyveket két csoportra oszthatjuk: vannak, amelyekrõl számon tartjuk, hogy nem olvastuk õket, illetve vannak, amelyekrõl nem tartjuk számon. Ez utóbbiakkal nincs különösebb dolgunk, leg-följebb egy-egy könyvtárban széttekintve érezzük a borgesi zabszemet az oblomovi fenekünkben.
A kötelezõen elolvasandó (el)olvasatlan mûvek velejárója azért nem csupán a meg-megújuló szégyenérzet. Ezek az elmulasztott olvasmányok a lelkifurdalás stimuláló hatása révén bizonyos értelemben hûségesebben kísérnek, mint a már olvasott könyvek; egyébként pedig, lévén - legalábbis a közhelyek szintjén vagy nyolcvanas évek eleji lengyel-román-NSZK koprodukciós tévéjátékok révén - közismertek, bármikor simán letagadható, hogy ne olvastuk volna õket. Attól nyilatkozni még lehet róluk. Régen volt, meg már nem emlékszem pontosan. Tényleg, újra elõ kellene venni. (Egyébként valóban nem tudom, hol olvastam vagy hallottam, hogy Babits a saját bevallása szerint nem olvasta a Lusiadákat - aztán az anekdota végén persze kiderül, hogy mindez annyit jelent, hogy nem portugálul olvasta, csak valami rossz német fordításban. Ennyit még a nemolvasás különbözõ típusai közötti komoly különbségekrõl.)
Az újabb keletû, divatos mûvekkel kapcsolatban annyira azért nem jellemzõ a szégyenérzet. Másféle kussolás virágzik körülöttük, sõt, akár büszke is lehet rá az ember, hogy õ nem rohan a nyájjal. Van, akinek fontos, hogy naprakész legyen, és van, aki inkább a fatalizmus lyukas garasára váltja be a frissen értesültség aprópénzét. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy az élet jóvátehetetlenül rövid, ezért az egyikük elébe megy, a másikuk pedig bevárja otthon, és addig is iszik egy forró csokoládét.
(Az újabb keletû [el]olvasatlan könyvek halmazának egyébként létezik még egy kellemetlen alcsoportja: nem olvastad, de neked dedikálták. Ezekrõl most nem beszélnék.)
H
Az (el)olvasatlan könyvek vagy ott vannak a polcunkon, vagy nincsenek. Amelyek ott vannak, azok közül némelyik híres vagy legalábbis valamilyen okból ismert könyv. Idáig az effajta könyvekrõl beszéltem. A legkedvesebb (el)olvasatlan könyveim mégiscsak azok, amelyekrõl szinte semmit nem tudok, csak éppen régi ismerõsök - ahogy a számomra legfontosabb ismeretlenek is azok, akiket nap mint nap látok az utcán, és akikrõl semmit nem tudok azon kívül, hogy ismerõs az arcuk, vagyis hogy ugyanabban a városban lakunk.
Ez az elolvasatlan könyv legjobb fajtája: részévé válik az életteremnek, és az otthonosság biztonságát kölcsönzi neki. Vatta a világárva papundekliben.
Nem saját gyûjtés, hanem családi örökség. Régi könyvnek kell lennie. Végigkíséri az életemet, csábító teljességet ígérõ címekkel. Vihar az Égei-tengeren. Timbuktuból jövök. Egy boldog élet - ha meggondolom, a boldog élethez már-már elég a tudat, hogy karnyújtásnyira áll tõlem egy könyv, ilyen címmel. India monszun elõtt. A zsiráfok inni mennek. Háború és béke (vicceltem).
Kisebb részben szépirodalom, nagyobbrészt földrajzi felfedezõk, útleírások, ismeretterjesztõ történelmi munkák. Nem olvasásra használom õket, hanem az aurát biztosítják. Féregjáratok a végtelenbe, mert amíg nem lapozom fel õket, a világ minden története bennük lehet. Leibniz érezhetett ilyesmit, amikor a hannoveri betlehem plafonján kifaragta az elsõ monászt.
A kamaszkori szobámban állnak, egy hatalmas, mindent uraló könyvespolcon. Ha egyedül vagyok, pihenõ vulkánok, hallom a szortyogásukat. Nem vittem belõlük magammal egyik köl-tözésem során sem, hogyan és minek is. Haza-járok hozzájuk. Ha életfogytiglan bezárnának ebbe a szobába, akadna egérutam épp elég.
Keresztesi József
