Ezt a kettősséget, a személyes érintettségnek a leíró-elemző hangütés mellett felbukkanó nyomait a kötetközlés szövegei is őrzik. Nyilvánvaló persze, hogy bármilyen komoly elméleti munka elképzelhetetlen a szerző személyes érintettsége nélkül, itt azonban másról van szó. Az előadók idősebb nemzedékének a tagjai e letűnt életvilág részesei voltak, vagy legalábbis ez a világ komoly hatást gyakorolt a kulturális szocializációjukra. Nem véletlen hát a nyitó tanulmányt jegyző György Péter határozott kijelentése: "Talán nem tisztességtelenség kijelentenem, hogy a magyar neoavantgárd, az egykori underground halott, múzeumi tárgy, amit mi sem bizonyít ékesebben, mint ez a konferencia (...) Az egykori alternatív nyilvánosságnak a kutatás általi kanonizálása az értelmes jóvátétel egyetlen formája lehet."
És talán az sem véletlen, hogy a fiatalabb előadók jóval programatikusabb hévvel vázolják fel a korszak egy-egy szeletét. Mindez esetenként eltúlzott interpretációkhoz vezet. Gavra Gábor okos tanulmánya például rendkívül éles hangot üt meg a beat- és a rockzene "nagyjaival" szemben, mintha valóban pusztán
az MHV lemezszerződése
jelentette volna a vízválasztót az első és a második nyilvánosság, illetve a megalkuvás és a művészi autonómia között. Véleményem szerint mindez generális magyarázóelvként kevés: a hetvenes-nyolcvanas évek rockzenéjének a története csak az újhullám felől olvasva néz ki így, a kor mesterségesen szabályozott zenei piacán bizonyos, az első nyilvánosságba bejutott produkcióknak sokkal nagyobb jelentőségük volt, mint ahogy az ebből a kiélezett szembeállításból kiderülhetne. Ahogy Gavra "visszafelé" igyekszik elhatárolni az underground zenét a korszak fősodrától (egyáltalán nem alaptalanul, viszont, ismétlem, erősen negligálva a "fősodorban" létrejött értékeket), úgy Vályi Gábor "előre", az ezredforduló irányába keres kapcsolódási pontokat. Az underground kultúra kimondatlanul is fájó veszteségként értelmezett eltűnését az internet szubkulturális nyilvánosságának a kialakulásával hozza összefüggésbe, ami megint csak túlságosan erős, retrospektív megalapozottságú állítás, mely mintha valamiképpen menteni szándékozna a menthetőt az elsüllyedt világból. Ha a hetvenes-nyolcvanas évek undergroundját valóban kulturális korszaknak tételezzük, akkor ezzel egyszersmind annak időbeliségét, mulandóságát is állítjuk. S ha nem feltétlenül egyfajta elveszett aranykort keresünk benne, akkor arra sem lesz szükség, hogy a vizsgálat fő szempontját a veszteség magyarázatának a szólama adja. Persze aranykor volt, hisz azóta sem jött létre Magyarországon hasonlóan erős belső kohézióval rendelkező, ugyanakkor hasonlóképp tág érvényű szubkultúra, s valóban jó kérdés, hogy ebben a pillanatban lehetséges-e ilyet elgondolni. De azt se feledjük, hogy kényszerhelyzetek meghatározta, pokoli aranykorról van szó, melynek hősei - finoman szólva - nem érezték magukat a lehető legjobban az adott körülmények közepette. Valóban a történeti megközelítés tűnik tehát a legméltányosabbnak a történet újramondásának lehetséges attitűdjei közül.
Érdekes, hogy történetileg - s ez talán a konferencián, a viták során még nagyobb hangsúlyt kapott, mint a tanulmányokban -
a Beatrice együttes
bizonyult a legfontosabb összekötő láncszemnek a "rockkorszak" irányába, nyilvánvalóan a punk stílusjegyek, illetve (még inkább) a rockzenei manírok megsemmisítően ironikus színpadi lebontása miatt. A kötet másik hőse a Spions zenekar lett. A két szerkesztő egy-egy nagy terjedelmű tanulmánya foglalkozik vele: K. Horváth Zsolt az együttes vezetőjének, Molnár Gergelynek az életéből, a saját egzisztenciájából akcionista műalkotást formáló "eltűnéspoétikáját" elemzi, míg Havasréti József az Anna Frank álma című Spions-szám elemzéséből kiindulva, URH-szövegeken keresztül bontja ki a társadalom ellen folytatott háború képzetkörét. A Spions hangsúlyos középpontba állítása jó döntés volt, hiszen ez a zenekar mintaként és előképként szolgált a nyolcvanas évek elején induló underground együttesek "alapító atyjai" számára, így indokolt, hogy egy efféle úttörő tanulmánygyűjtemény is kiemelt súllyal kezelje.
Nincs elegendő hely arra, hogy akár csak felsorolásszerűen megemlítsem mindegyik tanulmányt. A kötet anyaga rendkívül szerteágazó témákból áll össze: olvasható itt tanulmány - többek között - a Spions művészi éthoszától nem teljesen idegen szlovén Laibach zenekarról (Szombathy Bálint), a Trabant és a Balaton lírájáról (Klaniczay Gábor) vagy az István, a király társadalmi konnotációiról is (Vörös Miklós). Két szöveget azonban semmiképp sem szeretnék említés nélkül hagyni: Müllner Andrásnak a Baksa Soós János és Erdély Miklós kapcsán keletkezett dolgozata arra tesz javaslatot, hogy az anekdota műfaját próbáljuk meg speciális, sajátos szabályok szerint működő forrásanyagként kezelni, Bényi Csilla pedig (egy rövid tanulmány mellett, mely az Artpoolnak a korszak alternatív zenei életét dokumentáló tevékenységét mutatja be) összeállította a konferencia témájához kapcsolódó zenei események kronológiáját, 1977-től 1989-ig. Ez a tizenhárom oldalas lista önmagában is felkavaró olvasmány.
Keresztesi József
Szerkesztette: Havasréti József és K. Horváth Zsolt, Kijárat Kiadó - Artpool Művészetkutató Központ - PTE Kommunikációs Tanszék, Bp.-Pécs, 2003, 239 oldal, 2000 Ft
