Jó olvasó (Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora. Válogatott esszék, cikkek 1996-2003)

  • Keresztesi József
  • 2003.09.25 00:00

Tudomány

Aszerző rövid összefoglalásában: "Tulajdonképpen 1 könyv-szöveg itt minden, azaz történik valami szerintem jó, és arról beszámolok." Vagy másutt: "Nekem tulajdonképpen folyamatosan laudációkat kéne tartanom, igyekszem mindenben megtalálni a jót, azt, aminek örülni lehet..." Esterházy nem csupán arról beszél, amiről, a tárgyáról tehát, hanem önmagáról is, ahogy épp beszél. Nem csupán a könyvről, hanem az olvasás öröméről. Pontosabban: az örömről általában.
Villanynarancs

Könyv

Aszerző rövid összefoglalásában: "Tulajdonképpen 1 könyv-szöveg itt minden, azaz történik valami szerintem jó, és arról beszámolok." Vagy másutt: "Nekem tulajdonképpen folyamatosan laudációkat kéne tartanom, igyekszem mindenben megtalálni a jót, azt, aminek örülni lehet..." Esterházy nem csupán arról beszél, amiről, a tárgyáról tehát, hanem önmagáról is, ahogy épp beszél. Nem csupán a könyvről, hanem az olvasás öröméről. Pontosabban: az örömről általában.

Még pontosabban: "Azt lobbantom az irodalmunk szemére, évi rendes lobbantás, hogy nem tud, akar örülni. Frigid. Nem veszi lelkesen számba a születő értékeit."

Bíráló megjegyzéseket ennélfogva alig találunk a kötetben. Ha igen, Esterházy akkor sem hagyja elrontani az örömét, nem háborodik fel, a bírálatot is beépíti a dicséretbe - ilyenek például a Menzel elleni kifogások ("fehérklárás humanista dohogások") vagy a Varga Domokos-könyvről szóló írás árulkodó zárójeles megjegyzése: "Ezért nem lesz esszézés, prédikálás (az utolsó néhány oldalt kivéve), okoskodás. Nagy teljesítmény." Komoly kifogásokkal csak egy-két helyen találkozunk, mondjuk a HVG a la carte című éttermi kalauzról olvasván (és valóban, ez a műfaj, az éttermi kalauzoké tudniillik, úgyszólván megköveteli a szeretetteli szigort: nem babra megy a játék) vagy a Szövegkéj és műkedvelés című, csípős iróniával átitatott írásban (ahol némileg ront az összhatáson, hogy az itt tárgyalt, rémületes nyelvi mélységeket megnyitó munka címe és szerzője titokban marad).

A dicséret persze nem a bírálat hiánya, még ha a mai magyar kritikaírás nemritkán az ezzel ellentétes gyakorlatot követi is. Esterházy valóban remek laudátor, pontosan tudja, mit dicsér és miért és hogyan. Egyetlen rövid fejezet, Az élet képei bizonyult ebből a szempontból kevésbé hatásosnak, nem az írások külön-külön, hanem így, egybegyűjtve: rövid, egy-két flekkes szövegek, ahol, ha egyhuzamban olvassuk, a vége felé már fárasztó az állandó lobogás, a lelkesedés egy-két vonással felskiccelt, ismétlődő szerkezete, az olvasónak - ismétlem, nem az egyes darabokkal, hanem a fejezet egészével kapcsolatban - az az érzése, hogy Esterházy itt Niki Lauda, egy kicsit gyorsan laudál.

Ami a dicsérés hogyanját illeti, olyan felvételeket, portrékat készít, ahol ő maga is rajta van a képen. Nem pusztán abban az értelemben, ahogy a fotós személyisége nyomot hagy az általa készített felvételen, hanem a lehető legköznapibb összefüggésben: beállítja az exponálási időt, kipattan a fekete lepel alól és beszalad a várakozó modellek közé.

Integet, gesztikulál,

tréfás pózokba helyezkedik, igyekszik magára irányítani a figyelmet. Előtérbe tolakszik, személyes kitérőket tesz; a Lawrence Norfolk-esszé eleje például jobbára róla szól (sőt jut egy hosszú zárójeles kitérő Umberto kutyának is), hogy aztán persze ragyogó színekkel vázolja föl a Norfolk-jelenséget. S ha már oly sokszor megjegyzi, hogy apaügyekben elfogult: van ebben a képbe tolakvásban valami mélységesen apai gesztus, egy vidám, lezser apafigurát látunk, ahogy felvételt készít a szeretteiről, s íme, maga is ott van a felvételen, átkarolja a vállukat, olykor szamárfület mutat, vigyorgás mögé rejti a meghatottságát.

Ez a grandezza gyakran szertelen, már-már provokatív. Sokszor tesz első pillantásra udvariatlannak ható vagy éppen meglepő gesztusokat, apró csibészségeket követ el, meghökkent, kizökkent a beszéd kontextusából, pontosabban ő maga válik a kontextussá. A szövegek legtöbbje csevegésstruktúrával bír: mellékszálak indáznak, apró, közbeszúrt megjegyzések, kiszólások tűnnek föl itt is, ott is. Az elbeszélő társasági lény, aki ennélfogva egy pillanatra sem feledkezik meg róla, hogy társaságban van, ahol nemcsak szükséges, de illendő is éreztetnie a jelenlétét. "Mindenesetre kezdjünk el beszélni, hátha mondunk is valamit", vág bele például egy helyen, máskor meg: " most nem tudom befejezni ezt a mondatot" - írja a legnagyobb természetességgel. A frankfurti könyvvásár megnyitójának lehengerlő retorikai bohóctréfája ennek a szelíden kötekedő hangütésnek a csúcsa: Esterházy itt magyarul kezdi a beszédet, és egy teljes passzust annak szentel (magyarul), hogy milyen volna, ha magyarul kezdene beszélni.

Ugyanakkor létezik mindennek egy komolyabb, súlyosabb olvasata is. Nézzünk egy-két példát: "Kicsit gondolkodtam, letagadjam-e, mostanában sokszor azon kapom magam, hogy Mészöly Miklósra múlt időben gondolok. Múlt idejű mondatban. Nagy tahóság." Utolsó találkozás Petri Györggyel, megrendítő erejű írás, a befejezése: "Eddig vártam, ekkor kivettem az utolsó lazacos szendvicset. Már előbb is elvehettem volna, de csak lassan fogtam föl, kivel lehettem együtt." Vagy ahogy a saját bizalmatlanságát, illetve a bizalmatlanság természetét boncolgatja egy pénzgyűjtő akció kapcsán: "egy kicsi szégyen. Hát ennyi a bizalmatlanság mérlege. Mindig ez a mérleg." Esterházy ezekben az írásokban (és még jó pár egyéb helyen) a grandezzába oltott fesztelen személyességet a konfesszió kíméletlen személyességgével váltja fel. Nem csupán arról van szó, hogy ezek a megjegyzések ellensúlyként működnek az emelt hangnem pátoszával szemben. A szerző ezeken a pontokon

kiadja magát,

nyilvánossá teszi a nyilvánosság színe elé (legalábbis első ránézésre) nem kívánkozó dolgait. Ezeken a pontokon vajmi kevés köze van a fényképen integető, vidám és csúfondáros figurához.

"Az ún. modern művészet alapproblémája. Csak a személyesnek van hitele és csak a közös tudás megérthető" - mondja a Pina Bausch-esszében. A közösség, a konkrétan hol létező, hol nem létező közösségi tapasztalat igénye lépten-nyomon fölbukkan az írásokban. Az esszék, cikkek hol nagyvilági, hol konfesszionális személyessége talán éppen ezt az égető szükséget célozza: Esterházy mintha azért tolná magát minduntalan előtérbe, hogy így teremtsen közösséget az olvasóval, egyszerre törekedve a megnyerő és a meggyőző beszédre. Ez a közösségeszmény történetileg pontosan behatárolható. Legjobb példa rá a 21. század nyelvéről szóló, nagyszabású esszé, A Bermuda-háromszög, amely a felvilágosodás toleranciára és racionalitásra épülő hagyományát (a "gazdag európai érvelést") igyekszik átmenteni, vagy legalábbis világossá tenni a pozícióit: "Amit bizonyosan tudunk a 21. századról, és ez egyik legfontosabb jellemzője, hogy ez az a század, amikor meg fognak halni a holokauszt túlélői. Mindenki. Ez megváltoztatja a világot, megváltoztatja a nyelvet, a beszédet (...) Van ebben az új egyedüllétben valami félelmetes és ijesztő, ahogy lassan elhagynak minket a túlélők és magunkra maradunk. El akarjuk-e felejteni a történteket mint egy rossz álmot (és evvel minden szenvedést értelmetlennek és fölöslegesnek mondunk), vagy elfogadni akarjuk, mint az emberi történet, civilizáció nagy traumáját? Ez a 21. század nyelvének nagy kérdése: elfelejteni akarjuk-e, vagy pedig ha nem is megérteni, de megtartani Auschwitzot szörnyű emberi mivoltában, vagyis az a kérdés, hogy a neurózis vagy a kultúra lehetőségeivel élünk-e." (Kiemelés tőlem - K. J.) Csak látszólag áll távol mindettől a Hegedűs 2 László-kiállításmegnyitóban felvetett probléma: "nézni is csak ésszel lehet", vagy a hatvanas évek Budapestjéről szóló fotóalbum recenziója: "Mondjuk, látunk egy ruhapróbát 1960-ból. Ez nem az akkor nagyon is létező, mocskos diktatúráról ad hírt, hanem egy kultúráról, amely, mint ezt immár tudjuk, épp eltűnőben van. Egyáltalán, a 60-as évek Budapestje még emlékezik, emlékezni látszik önmagára, vannak formái, vagy legalábbis még láthatjuk, hogy voltak." Kis túlzással elmondható, hogy a kötet minden fontos szövege a formákban és a tradíciókban megképződő kultúra esélyeiről szól. Mondom szebben: "A tradíció azért jó, fontos, mert nem kell folyton mindent külön átgondolni, elég csak az egészet. Aki az egészről gondolkodik, az nincs egyedül."

Az utolsó, A megbocsátásról címet viselő fejezetben a konfesszionális vonal fölerősödik, és talán itt kapcsolódik össze legerősebben a személyes viselkedés hitele és a közösségi tapasztalat esélye. Esterházy hangja keményebbé, élesebbé válik, mint irodalmi ügyekben. Nemcsak az egyházat, hanem a lélek belső működését is illető kérdések sorakoznak itt, a szelídségről, a békességről vagy a megbocsátásról szóló szövegek. És bennük a negatív meghatározások tömkelege: Esterházy lenyesegeti e fogalmakról a rájuk rakódott sztereotípiákat. Izgő-mozgó, nyugtalanító, tehát élő lehetőségekké kívánja tenni őket. Egyéni lehetőségekké persze, mint ahogy közös, társadalmi gyakorlatként pedig a szabadság és

a méltóság védelmében

alkalmazott konstruktív intoleranciát szorgalmazza, a hülyeségre és az aljasságra adott reflexszerű ellenreakciót, vagyis ismét csak kultúrát neurózis helyett. Egyáltalán, e zárófejezetben igyekszik a modern művészet fent említett alapproblémáját kiterjeszteni a művészet határain kívülre is, a lehető legszorosabbá téve a közösségi gyakorlat és a személyesség mozzanata közti (természeténél fogva, vagyis normális körülmények között egyébként szoros) kapcsolatot.

A hagyomány "nem valamiféle halmaz, valami meglévő, amelyből szemezgethet az ember, hanem sokkal inkább e meglévőhöz való kapcsolódási mód", mondja a Mészöly Miklóst búcsúztató írásában, a kötet egyik legszebb szövegében. Az irodalmi hagyományhoz való kapcsolódási mód értelemszerűen az olvasás. Esterházy a véletlenszerű, de nagy újraolvasásokban maradandót alkot: ilyen Szabó Magda "kútjának vagy Fejtő Ferenc Érzelmes utazásának újraolvasása, de legfőképpen Rubin Szilárd Csirkejátékáé. A Rubin-írásból annyi ujjongás, felfedező örömkiáltás árad, hogy mind az olvasói tisztesség (hiszen mi másért volna e sok lelkesedés, ha nem azért, hogy kinyissam a könyvet), mind az egészséges recenzori rosszindulat (jó, nézzük csak meg, pontosan minek is örülünk annyira) azt parancsolta, olvassam el a regényt. Kerülve a nagy szavakat: a közelmúlt magyar irodalmának elfeledett, nagy könyvét olvashattam így.

Egyébiránt nem csak szépirodalmi alkotások iránt lelkesedik, Kötcse helytörténeti monográfiája, a Madách-könyvtár filológiai könyvfolyama vagy Aczél Géza szintén monografikus jellegű csülökrecept-gyűjteménye, vagyis minden lelkiismeretes aprólékossággal elvégzett (szöveg)munka hasonló örömöt képes kiváltani belőle. Mindebből az derül ki világosan és kétségbevonhatatlanul, hogy Esterházy Péter jó olvasó (ami senkinél, még egy magyar írónál sem feltétlenül magától értetődő vonás). Lelkesedése strukturálisan

a szerelembe esés

mechanizmusával azonos: előszeretettel emel ki felütéseket, kezdő- (néha záró-) mondatokat, azonnal viharos érzelmi viszonyt teremtve az adott szöveggel. Ez az érzelmi töltet személyes, intim üggyé avatja az olvasást, miközben számos észrevétel bukkan elő a könyv szerkezetével, finom megoldásaival, hangnemével vagy a tágabb irodalmi környezetben elfoglalt helyével - tehát a könyvvel mint közösségben ható produktummal - kapcsolatban. Igen jellemző (majdnem azt írtam, igen jellemző apróság, pedig már hogy volna az!), hogy a kötet végén a függelék nemcsak a szövegek eredeti megjelenését tartalmazza, hanem a válaszcikkek, reakciók bibliográfiai adatait is. Itt például majd a Szövegkéj és műkedvelés titokzatos tárgyának is utánanézhetek (ha el nem felejtem).

Keresztesi József

Magvető Kiadó, 2003, 460 oldal, 2490 Ft

Neked ajánljuk