A rejtőzködő regény
"Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett." A regényt bevezető Beckett-mottó mindjárt Kertész munkáinak központi kérdéséhez utal bennünket, élet és irodalom, írás és valóság viszonyához. Ebben az életműben az írás (a regényírás) életprogram, az élet sajáttá tételének, megformálásának: sorssá alakításának talán egyetlen esélye. A dolog hallatlan tétjét ugyanakkor a tapasztalat átadhatóságának a problémája is tetézi. Ahogy A kudarc fogalmazza meg a regényírás megrázó belső tanulságát: "önmagunk számára sohasem közvetíthetjük önmagunkat. Engem nem a regénybeli vonatom vitt Auschwitz felé, hanem a valóságos."
A regényírásnak ezt az immanens tétjét a Felszámolás lapjain "külső" tét váltja föl. Nem a könyv megírása vagy megírhatósága, az élet művé formálásának a lehetősége áll a középpontban, hanem a mű megléte. Keserű, az irodalmi szerkesztő egy elveszett remekmű után nyomoz. A szerzője B., a visszavonult életmódot folytató, zseniális író, aki a rendszerváltást követően váratlanul öngyilkos lesz. E regény léte csak feltételezés: Keserű mint a hagyaték gondozója úgy érzi, hogy "minden a regény, a beteljesülés, az apoteózis után sóvárgott ebben a hagyatékban". Saját életének a titkát, saját sorsát igyekszik felkutatni az elveszett mű lapjain. Különböző följegyzések, naplójegyzetek mellett ugyanis egy színdarab kéziratára bukkan, amely az ő kis baráti körükről szól, és amely kísérteties pontossággal, jelenetről jelenetre előrevetíti a szereplők jövőbeni sorsát, B. öngyilkosságát és a színdarab kézirata körüli hercehurcát is beleértve.
A dilemma nyilvánvaló: a dráma története véget ér, "de ő maga itt volt még, s ez olyan feladvány volt, amelynek megoldását Keserű egyre halogatta". A történet végét tehát a regény rejtené. A bekövetkező eseményeket megelőlegző műalkotás toposza már önmagában is valóság és fikció bonyolult tükörjátékát eredményezi, s a helyzetet csak még cifrábbá teszi, hogy a Felszámolás több elbeszélővel dolgozik. A történet kezdetén és végén hagyományosnak mondható, egyes szám harmadik személyű narrációval van dolgunk, Keserű figuráját és életproblémáját külső nézőpontból ismerhetjük meg. A szöveg túlnyomó részét azonban Keserű egyes szám első személyű énelbeszélése teszi ki, melyet időnként felvált egyrészt a dráma szövege, másrészt Juditnak, B. volt feleségének a szólama, harmadrészt pedig B. két búcsúlevele (az egyik Judithoz, a másik szeretőjéhez, Sárához szól).
Keserű nyomozásának tétje az önazonosság megtalálása: "úgy érezte, mintha attól az egykor szinte tapintható állandótól, amit valaha a személyiségeként ismert, mostanában szakadékok választanák el. A hamleti kérdés Keserű számára nem úgy hangzott, hogy lenni vagy nem lenni, hanem így: vagyok vagy nem vagyok?" Valamivel később, immár Keserű szájából a következőképp hangzik a diagnózis: "Én, ha az életemet történetként kívánom látni (...), akkor B. történetét kellene elmondanom." Az első idézet szerint mintha Keserű számára egykor adott lett volna a személyiségének az egysége, míg a második idézet ezt B. történetéhez köti, s ennek alapján Keserűnek nincs saját sorsa, ahogy a többieknek sincs ("mi, B. eltűntével egyszeriben történet nélkül maradt emberek").
A tagoló idézőjel
A két szöveghely közti feszültséget talán az a magyarázat segíthet feloldani, hogy ezek az elbeszélés két különböző síkján jelennek meg. Ne feledjük, hogy a Felszámolás hőse irodalmi szerkesztő, aki az életét kéziratok, nyelvtani szerkezetek, helyesírási és stilisztikai finomságok között tölti. Így hát sem az ő számára, sem a figyelmes olvasó szemében nem mutatkozhat jelentéktelen apróságnak a tény, hogy a könyv 25. oldalán megnyílik egy szabályos idézőjel, amely aztán a 150. oldalon zárul majd be. A korrektori tévedés kizárva, ugyanis a két hely között szereplő idézetek következetesen és kizárólag csakis belső idézőjelekben (>>Ez a nagy terjedelmű idézet alapvetően két részre tagolja a regényt. Az idézőjel előtt és után csakis külső, egyes szám harmadik személyű elbeszéléssel találkozunk, míg azon belül létrejön az összes nézőpontot felvonultató, fent vázolt, bonyolult konstrukció. (Kertész ezen a szerkezeten belül természetesen minden elbeszélői pozíciót szóhoz juttat, a 106. oldalon például átvált egyes szám harmadik személybe, mintha ismét a keretszöveg Keserűről szóló szólamához kapcsolódnánk vissza - noha azért ezt megelőzően elhangzik a felmentő bejelentés: "önkéntelenül is dramatizálom a párbeszédeket".)
Ha az idézőjelnek valóban a regényt strukturáló jelentőséget tulajdonítunk, akkor a fikció alapján minden itt szereplő szöveg szerzőjének - függetlenül attól, hogy melyik szövegben ki beszél - B.-t kell tekinteni. Erre egyébként az egyes szám harmadik személyű "keretszöveg" is lehetőséget ad, amikor az alábbi kommentárt fűzi a dráma kéziratához: "Valamennyi jelenethez karaktervázlatok készültek, kiegészítő feljegyzések, emlékeztetők, jegyzetek, leírások, bár a jegyzetekből létrejött végleges dialógusok azután alig különböztek maguktól e jegyzetektől, ez utóbbiak pedig a valóságtól (mármint az úgynevezett valóságtól), azaz a Keserű memóriájában tárolt képek, szavak és események kétes és zavaros halmazától." Ha tehát nemcsak a drámarészletek, hanem a közbevetések is B.-től származnak, rögvest adódik a feltételezés: talán ez a szöveg a keresett regény, amely mindvégig ott van Keserű orra előtt.
Az auschwitzi jászol
Keserű szabadulástörténetének fő buktatója egy ironikus paradoxonban mutatkozik meg: "Csak a történeteinkből tudhatjuk meg, hogy történeteink véget értek, különben úgy élnénk, mintha még mindig volna mit folytatnunk (például a történetünket), azaz tévedésben élnénk." A konfliktus hátterében az áll, hogy B. története, sorsa nem mondható el hitelesen. ` ugyanis Auschwitzban született, titokban, a koncentrációs tábor kórházbarakkjában. Az ő története, amely ellentmond minden valószínűségnek, a saját megítélése szerint csakis giccsként mondható el, márpedig Auschwitz nagy történetében nincs helye a kis sikertörténet(ek)nek. (Ugyanezt a kifogást emelte Kertész egy esszéje Spielberg Schindler-filmjével szemben: a holokausztot olyan történetként ábrázolni, amelyet az ember a saját individualitását sértetlenül megőrizve képes végigélni, giccs.)
A történet tehát elmondhatatlan, jelenti ki B. Keserűnek, aki pedig épp ezt megelőzően mondta el nekünk ugyanezt a történetet, narrátorként, tárgyilagosan összefoglalva. A Felszámolás idézőjelbe ékelt középső részének a feszültségét ez az eldöntetlenség adja: a különböző szólamok, nézetek mind B. kéziratának lapjain jelennek meg, ugyanakkor a fikció szerint ez a kézirat megelőlegzi, anticipálja a valóságosan bekövetkezett vagy később bekövetkező eseményeket, s ezek szerint minden érv, minden vélemény vagy minden belső monológ "hitelesnek", identifikusnak és egyenrangúnak tekinthető. Lássunk egy példát a regény polifón szerkesztésmódjára.
A kötet összes konfliktusát meghatározó helyzet, az Auschwitzcal explicitté vált világállapot B. megfogalmazásában a következőképp fest: "A katasztrófa emberének nincs sorsa, nincsenek tulajdonságai, nincs jelleme. (...) Az ő számára nincs többé visszatérés az Én valamely középpontjába, valami szilárd és cáfolhatatlan énbizonyosságba: tehát a szó valódi értelmében elveszett. Ez az Én nélküli lény a katasztrófa, az igazi Gonosz, mondta B., komikus módon anélkül, hogy ő maga gonosz lenne, habár minden gonosztettre képes. Újra érvénybe léptek a Biblia szavai: állj ellen a kísértésnek, óvakodj megismerni önmagadat, mert különben elkárhozol, mondta." Az ember tökéletes fizikai és erkölcsi kiszolgáltatottságának a tapasztalata B. értelmezésében az élet szempontjából kártékony tanulság. Az önismeret tönkretesz, feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezet.
Az Én nélküli, jellem és morális indítékok nélküli gonosz figurája első pillantásra erősen közelít Hannah Arendt Eichmann-portréjához. Az Eichmann Jeruzsálemben kötet szerint a gonosz banalitása épp az önálló döntésekre való képtelenségben, a morális analfabetizmusban rejlik. Az Eichmann-figura titkos opponense Immanuel Kant, aki a "Sapere Aude!", a "Merj a magad értelmére támaszkodni!" parancsát teszi meg a fölvilágosult individuum legfontosabb maximájává. Az Arendt-kötet Eichmannja ezt az elvet nem tagadja - ez esetben "klasszikusan" gonosz, romboló céllal fellépő figuraként jelenne meg -, hanem egyszerűen értelmezhetetlen a számára, a vakfoltjára esik. Ennek folytán banális, szürke, unalmas hivatalnokként válik a nyugati civilizáció történetének egyik legjelentősebb, emblematikus gonosztevőjévé. Mindez annyiban fontos a Felszámolás szempontjából, hogy B. diagnózisából az övével ellentétes következtetést is le lehetne vonni - mint ahogy maga a regény (és a Kertész-életmű egésze is) éppen a holokauszt tapasztalatával terhelt önismeret pontosításán munkálkodik. Ugyanakkor viszont B. gondolatmenete hasznosnak bizonyul az élet számára: a világállapotra vonatkozó diagnózis személytelen általánossága elméleti problémaként megszabadítja Keserűt személyes konfliktusától, az öngyilkossági gondolataitól.
A visszavont Kilencedik
Hasonló, ellentmondásoktól terhes feszültségeket épít a regénybe a Felszámolás talán legfontosabb "külső" háttérszövege, Thomas Mann Doktor Faustusa. Adrian Leverkühn német zeneszerző eladja a lelkét az ördögnek, hogy kiteljesítse hideg, mesterséges-matematikai konstrukciókból felépített művészetét (amelynek a schönbergi dodekafónia a mintája, amin Schönberg rendesen meg is sértődött). Az ő bukástörténete Németország bukástörténetével párhuzamosan zajlik, s ahogy a német szellem, úgy Leverkühn is megtagad mindenféle humanista megalapozottságot.
Az ő történetét barátja, a szürke és mértéktartó humanista filosz, Serenus Zeitblom mondja el. B. és Keserű viszonya ezt a kapcsolatot imitálja: B. élete és művészete valamiképpen Keserű létét is igazolja. Ez persze a regény többi szereplőjére is igaz, az ő számukra is B. a szervező közép. Keserű mint irodalmi szerkesztő azonban az élethivatásán keresztül is hozzá kötődik. A lektor életéhez, ahogy olvashatjuk, szükséges az "elátkozott művész" léte is. Ez nyilván igencsak ingatag konstrukció, amelyhez szorosan kapcsolódik Keserű (szintén csaknem magától értetődő) kitétele: "Befejezetlen művet nagy író nem hagy hátra..." Ez a feltételezés, amely az elveszett regény utáni kutatás kiinduló alapvetése, s amely a mű megszületésének sorsszerűségét állítja, ellentmondásban áll az emberi létezés esetlegességének, az individuum sorstalanságának az állapotával. Ezek szerint B. megszületése groteszk véletlen volna, veleszületett tehetségének a kiteljesedése viszont törvényszerűen bekövetkező esemény.
Keserű meghatározó élményeként említi a könyvet, "amelyben visszavonják a Kilencediket". Ez a jelenet - ahol a gyászában őrjöngő Leverkühn felindultan visszavonja Beethoven szimfóniáját - a Mann-regény enyhén szólva patetikus pontja, melyet jobbára a hosszasan részletezett, felkavaró előzmények hitelesítenek: az ördögi szerződés értelmében Leverkühnnek tilos bárkit is szeretnie, és ezért kell meghalnia ötéves unokaöccsének, a kis Nepomuknak, irgalmatlan szenvedések közepette, gyors lefolyású és fájdalmas betegségben. A Felszámolás visszavonás-jelenetét - "visszavonom Auschwitzot", olvasható B. kéziratában - nem alapozza meg hasonló előzmény, így leginkább csak a bejelentés valószínűtlen pátosza vet visszhangot az olvasóban.
A Felszámolás világát meghatározó háttérszövegek sorában természetesen ott a három, már említett Kertész-mű. A legerősebb referenciapontként ezek közül is a Kaddis szolgál: számos jelenet és figura visszaköszön ebből a kötetből (ilyen a lágerpóker-jelenet, ilyen Obláth, a filozófus figurája, vagy Judité, akivel B. ugyanúgy ismerkedik meg, mint a Kaddis elbeszélője a saját feleségével); ráadásul a 130. oldalon különös célzást is találhatunk arra vonatkozóan, hogy B. elveszett regénye (vagy legalábbis annak mintaképe) maga a Kaddis volna.
Szatírjáték és dodekafónia
A Judit-jelenetek a regény legkevésbé sikerült történetszálai. A kötet intenciója szerint B. a mindenki életét meghatározó, központi figura - noha elvileg Judit is az lehetne, hiszen nála az összes fontosabb szereplő sorsa összetalálkozik. Valószínűleg a Felszámolás világát uraló B.-nek tudható be, hogy a nő alakja szürke és sablonos marad, nem jelenik meg a férfival egyenrangú, azonos súlyú szereplőként. Ez a korlátozás azonban a többi szereplőhöz fűződő viszonyára is kihat. Nagyon jellemző, hogy amikor a második férje, Ádám megkérdezi, miféle kötelékek fűzték Juditot B.-hez, a következő választ kapja: "Egyiket sem értenéd." Judit és Ádám kapcsolata ehhez hasonló, modoros és hiteltelen momentumokkal terhelt, és ugyanez mondható el arról a kapcsolatról is, amely alkalmi szeretőjéhez, Keserűhöz köti. Az a jelenet, amelyben Keserű találkozóra hívja Juditot, aztán megpróbálja megerőszakolni, majd folytatják a beszélgetést, számomra (B. szabadverse és a Judit és Ádám kettősét felvonultató drámajelenet mellett) a regény legbillenékenyebb pontjának bizonyult.
Erre a súlytalanságra maga Judit ad némi magyarázatot: "felismertem, hogy Auschwitz az én vőlegényem". Az utalás egyértelművé teszi a B. alakjának Krisztus-analógiáját (s ne feledjük, hogy Kertész életművének fontos szólama Auschwitz negatív kinyilatkoztatásként való értelmezése). B. a szervező közép, az auschwitzi világállapot egyfajta allegóriája: "ő a saját életében akarta rajtakapni Auschwitzot, (...) regisztrálni (...) a túlélési kényszert, az alkalmazkodási mechanizmust, ahogy a régi orvosok beoltották magukat a méreggel, hogy önmagukon tapasztalják meg a hatást." Valószínűleg ennek a következménye, hogy ő sem igazán hús-vér figura, neki sincsenek eleven, kölcsönviszonyon és kockázatokon alapuló emberi kapcsolatai. Mindez egyben a Felszámolás legkomolyabb belső problémáját is jelenti: a regényben, noha a témája ezt megkövetelné, nemcsak B. viszonylatában, hanem a többi szereplő között sem jönnek létre életteli, megformált emberi viszonyok - talán B. és szeretője, Sára "kilátástalan és végzetesen elkésett" kapcsolata jelent ez alól kivételt, és talán épp e kapcsolat eleve kudarcra ítélt mivolta miatt. (Figyelemre méltó, hogy a tágabb társadalmi környezet, a rendszerváltás időszaka is elsikkad a műben. Ebben a Felszámolás nincs egyedül: a magyar irodalom komoly problémája, hogy nem tudott mit kezdeni ezzel az eseménnyel - egyetlen jelentős ellenpéldaként Bodor Ádám regénye, Az érsek látogatása kínálkozik, de ez a mű sem a magyarországi rendszerváltásra reflektál.)
A leginkább emlékezetes, megragadó jelenetek többnyire a titkos főszereplő, Keserű alakjához kötődnek. Ilyen például a halott B. megtalálása vagy az irodalmi szerkesztő szakmájának leírása. Ám a fent vázolt eldöntetlenségek összességében nem tesznek jót a szövegnek, a drámarészletek, emlékképek, flashbackek és monológok kollázsa nem a különböző szereplői szólamok egymással vitázó polifóniáját, hanem egyfajta narratív dodekafóniát eredményez, ahol eltűnnek a viszonyítási pontok, helyesebben B. emberfeletti figurája fekete lyukként mindent magába nyel. Azt gyanítom, mindez szándékos írói stratégia - esztétikailag kétséges - eredménye.
Az Egyetlen Nagy Könyv központi mítosza eleve gyanús, kissé elkoptatott toposznak tűnik. A fikció szerint Judit B. végakaratának engedelmeskedve elégeti a valóban létező regény egyetlen kéziratát. Ha azonban a keretszöveg felől nézzük a történetet, kérdésessé válik, hogy a regény valóban elégett, illetve valóban létezett-e, vagy csak a fikción belüli fikció része, esetleg tényleg maga az idézőjeles szöveg-e a regény. Mindenesetre a kudarctörténet, a saját történet megtalálhatatlanságának a belátása megváltoztatja Keserűnek a hajléktalanokhoz fűződő viszonyát. A kerettörténet - s így az egész kötet - lezárását ez a katartikus mozzanat adja. Keserű a hajléktalanok létét már nem a társadalmi igazságtalanság kiáltó példájaként (s így a szociális küzdelmek tárgyaként) szemléli, hanem történet nélküli embereknek látja őket, s ennélfogva jóval mélyebb szolidaritást: rokonságot érez velük. Ennek alapján Keserű B. művének folytatójaként, az elveszett Könyv és a halott Tanító apostolaként jelenik meg a regény végén, akinek a számára már nem a (hivatásával járó) esztétikai kérdések a legfontosabbak: "Egyszerűen ráunt, hogy megítélje: jó-e vajon egy könyv, vagy rossz, mert ez a kérdés Keserű számára mostanában teljesen közömbössé vált..."
Kertész Imre ezt a gesztust ismétli meg valamiféle nonchalance-szal. A B. kéziratának végén szereplő színpadi jelenetben Ádám "Auschwitzcal színezett szerelmi történetnek" nevezi Judit és B. történetét, majd ennek a jelenetnek egy másik szövegváltozatában a házaspár párnákkal, cigarettásdobozokkal, könnyebb tárgyakkal dobálózik, miközben a "szeretni" szóval is hasonló párnacsatát játszanak, különböző modulációkban vagdossák egymás fejéhez. Ezúttal nem is az a fontos, hogy a drámarészlet kevéssé sikerült, hanem a melodráma és a groteszk komikus elemek ötvözetéből kiszűrődő formai gúnyt kell észrevennünk. A Felszámolást ez a kevert, megengedő, egymástól elütő elemet vegyítő szerkesztésmód jellemzi: mintha a három nagy mű sorát lezáró negyedik az ókori görög drámai versenyek mintájára a három tragédiát követő szatírjáték volna. A regény ugyanakkor nagy terheket visel, és számomra mindvégig kérdéses maradt, hogy ez a szerkezet mennyit bír el ebből.
Keresztesi József
Magvető, 2003, 160 oldal, 1890 Ft
