" A képlet ennél egy kicsit bonyolultabb. Azt is megmutatja, hogy a napfényre került igazságnak miféle esélyei vannak a dolgok menetét illetõen. A világ szerkezete ugyanis vagy alkalmas arra, hogy ezt a helyreállító beavatkozást elvégezzék rajta (mint például az Agatha Christie-féle társasági bûnügyek során; ebben az esetben az emberi természet deformációinak a kiiktatásáról volna szó, valamiféle metafizikai nagytakarításról), vagy pedig ellenáll ennek. A bûnre ekkor is fény derül, a tettes megbûnhõdik ugyan, ám maga világ ettõl egy csöppet sem válik mûködõképesebb hellyé. Mankell esetében épp ellenkezõleg, minden bûncselekmény egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy valami helyrehozhatatlanul tönkrement a világban. Minden epizód megerõsíti, sõt még lesújtóbbá teszi Kurt Wallander felügyelõ addig megszerzett tapasztalatait: "Talán másfajta rendõrökre van szükség a mai idõkben, gondolta. Olyanokra, akik meg sem rezzennek, ha egy januári kora hajnalon egy embermészárszékbe kénytelenek belépni egy délsvéd falucskában. Olyanokra, akik nem ismerik az én bizonytalanságomat és kétségbeesésemet."
A detektívregényt a legtöbb esetben nem a bûnügy, hanem a detektív figurája tölti meg élettel. Wallander felügyelõ alakja a legelevenebben megrajzolt nyomozók sorából is kiemelkedik, már ha a nyomorúságos depressziót, az alkoholizmust, a sorozatos magánéleti válságokat hajlandóak vagyunk eleven életanyagnak tekinteni. "A rend-õrök elvált emberek. Ez van és kész" - efféle életproblémák veszik körül. Vagy: "Az apámhoz hasonlókat hitvány vásári festõknek nevezik, gondolta Wallander. Én meg néha vásári rendõrnek érzem magam." Vagy: "Hogy mondja meg az ember az apjának, hogy büdös?"
Nem, Miss Marple fejében sohasem fordulna meg hasonló gondolat.
H
Maga a nyomozás a Mankell-regényekben többnyire hivatali aprómunka, adategyeztetés, utólag fölöslegesnek bizonyuló körök bejá-rása, és az események csak idõvel vesznek föl nagyobb fordulatszámot. Mégis mindez egyre feszültebbé válik, ahogy a nyomozók végigkövetik az ígéretesnek tûnõ nyomvonalakat. A Wallander-történetek a lehangoló díszletek ellenére nagyon-nagyon izgalmasak, a nyomok felfejtése néhány oldal után az olvasót is a vadászvizslák éberségével tölti el. Ugyanakkor a kötetekbõl kirajzolódó Svédország-kép lesújtó: a hivatalokon belül kupleráj ural-kodik, és elképesztõ hanyagságok hátráltatják a nyomozást (A fehér nõstény oroszlánban például egy fontos jelentés három oldalából csak kettõt faxol el az ügyeletes munkatárs - nem, a Scotland Yardon lehet, hogy vaskalapos és fantáziátlan alakok dolgoznak, akiket rendszeresen leiskoláznak a tõlük függetlenül mûködõ mesterdetektívek, de ott hasonló eset sosem fordulhatna elõ). A svéd sajtó mûködésérõl vagy a svéd idegengyûlöletrõl hasonlóképpen meghökkentõ benyomásokkal szolgál Mankell, aki egyébiránt Mozambikban él, ahol színházi szerzõként és rendezõként dolgozik.
A kilencvenes évek Svédországát felkészületlenül éri a szovjet rendszer összeomlása. Az Ystad nevû kisvárosban szolgáló Wallander, aki egy olyan rendõr-generáció tagja, amely a '89 elõtti svéd jóléti állam békeévein szocializálódott, a saját bõrén érzi "a nyugtalanságot, amelyet az ismeretlen, az idegen vált ki". Ezzel együtt minden gyöngesége, indulatai és elõítéletei ellenére európai karakter, aki reflektál önmagára, folyton figyelemmel kísérve saját reakcióit. A normalitás és a szélsõségek kettõssége nemcsak a felügyelõ személyére, hanem a regénysorozatban megjelenõ Svédországra is jellemzõ. Az intézményrendszer gyakran vidékies, szinte családias közvetlenséggel, emberi léptékek szerint üzemel, miközben szemmel láthatóan nincs fölkészülve az indulatok és az erõszak fokozódására (erre utal az is, hogy páratlanul brutális és hidegvérû bûncselekmények követik egymást ezekben a kötetekben). A nyomozások során szintén csak a normalitás volna a kiindulási alap - és ehhez képest merül fel visszatérõ elemként a gyanú, hogy bizonyos szituációkban valami nem stimmel. Hogy kerül a példás életet élõ, vallásos svéd családanya íróasztalfiókjába egy kézbilincs? Wallander felügyelõ számtalan hétköznapi élet hátsó zugába nyer bepillantást, s noha ezek a nyomok a legtöbb esetben nem vezetnek sehová, mégis belõlük áll össze a Mankell regényeire jellemzõ nyugtalanító és nyomasztó panoráma. A kötetek mint krimik nem állnak azonos színvonalon, de ez a megragadóan szürke háttér, amely bizonyos értelemben a Wallander-széria maradandóságának a biztosítéka, mindegyik kötetben azonos. Rám a nyitódarab, A gyilkosnak nincs arca tette a legnagyobb hatást: ebben a mûfaj-ban alighanem ez az elképesztõen szomorú és sötét krimi árul el a legtöbbet arról, amit manapság a gonosz banalitásának szoktunk nevezni.
H
Kurt Wallander nyomozásai, bár külön-külön is jól olvashatóak, együttesen a fõhõs élettörténetét adják ki. (A kilenc kötetbõl álló sorozatnak magyarul eddig három darabja jelent meg, amibõl ráadásul a második rész, a Riga kutyái kimaradt.) A férfi, aki mosolygott elején például Wallander súlyos depresszióba esik amiatt, hogy az elõzõ epizódban meg kellett ölnie egy embert: "Olyan ez, mintha a lelkem egy részébe protézis lenne ültetve, amellyel még nem tanultam meg bánni." A visszavonulás gondolatával foglalkozik, késõbb mégis a szolgálatot választja, mert saját bevallása szerint egyedül csak rendõrnek alkalmas. A nyomok kitartó kutatása az egyetlen értelemadó feladat, amely segít kitölteni az életében keletkezett ûrt. Ez a tépelõdõ, egyszerre individualista és hivatalnoki attitûd teszi emlékezetessé Wallander alakját: "A skcnei hóviharok idején mindig csõstül jönnek a gondok. Autóbalesetek, behavazott utak szülni készülõ nõkkel és a világtól elzárt öregekkel, leszakadt villanyvezetékek. A hóviharokkal káosz jön, és úgy érezte, hogy ezen a télen nincs benne elég lelkierõ egy káosszal szembenézni."
Wallander mégis rendre az áttekinthetõbb, számára otthonosabb káoszt, a bûn és az erõszak világát választja, helyesebben ebben lel menedéket az õt nyugtalanító kérdések elõl. Persze a pályaválasztásban nem minden rendõrt ugyanaz motivál. Wallander egyik kollégája például egészen más okból állt nyomozónak: "Karl Evert Svedberg egyvalami miatt lett rendõr, amit ráadásul igyekezett a legnagyobb titokban tartani.
Borzasztóan félt a sötétben."
Na, igen. Lehet, hogy krimiket is ezért olvasunk.
A gyilkosnak nincs arca, Magyar Könyvklub, 2002, 296 oldal, 1750 Ft, Tótfalusi István fordítása; A fehér nõstény oroszlán, Mérték Kiadó, 2004, 478 oldal, 2999 Ft, Deréky Géza fordítása; A férfi, aki mosolygott, Mérték Kiadó, 2004, 365 oldal, 2999 Ft, Károlyi Zsuzsa fordítása
