Nálunk tehát kevesek titkos favoritja, és úgy tűnik, az is marad, pedig jelenleg épp
sokadik virágkorát éli
A legjobb lemezért járó Grammy-díjat követő, mindeddig legutolsó stúdióalbum, a Love and Theft (2001) egyszerre fanyar és szomorú dalai hol valamiféle mindenen túli, rezignált derűvel szólnak, hol a Dylan-dalok egyik időtlen figurájának, a világra rácsodálkozó, kíváncsi és érzékeny kis vidéki kölyöknek a pillantásával tekintenek körül. Zeneileg visszatér a gyökerekhez, bluesra és folkzenére épül a lemez, de annak a súlyosabbik fajtájára: az elmúlás közelségéből fakadó elengedettség nemcsak a szövegeket, hanem a dalok hangzásvilágát is átszínezi.
Ez a koncerten is átjött, noha, mint sejteni lehetett, az este fősodrát az újrahangszerelt régi klasszikusok adták. Dylan úgy képes repertoáron tartani húsz-harminc éves dalokat, hogy zeneileg rendszeresen újracsomagolja őket. Így időről időre egészen elképesztő előadások születnek (ebből a szempontból a legtanulságosabb talán a reggae-s-funkys japán koncertfelvétel, a Bob Dylan at Budokan). Ezúttal is mást csinál, mint amire számítani lehetett: a koncert nagy részében kinn áll a színpad szélén, lazán rogyasztott támadóállásban, ráhajolva a szintetizátorra, és onnan énekel. A manírnélküliség manírjának a jegyében nincs semmi haverkodás a közönséggel, se felkonferálások, se köszönetek, csak a dalok egymás után, két órán keresztül. A Tombstone Blueszal nyit, aztán az It`s All Over Now, Baby Blue laza, lelassult változata következik. Nem is valódi lelassultság ez, inkább az énekszólam szedi darabokra a középtempóban előadott számokat, mint például a Love Minus Zero vagy a Mr. Tambourine Man esetén is: széttördeli a sorokat, helyenként ütemeket késik, és aztán bepótolja gyorsan. Az éneklés inkább csak jelezve van ezekben a dalokban, Dylan hangja az ének helyén áll - a dalokat úgyis kívülről fújja mindenki -, mint ahogy magának a figurának sincs szüksége sztárallűrökre, elég számára a puszta jelenlét. Állítólag David Bowie nevezte volna homok- és ragasztóhangnak ezt a hangot, amelyre mostanra valaki rászórt egy jó adag százas szöget, némi vasreszeléket meg egy marék üvegcserepet valami széttört kaleidoszkópból. A földöntúli, valószínűtlenül
rekedt-reszelős orrhang
jóval többet ad a dalokhoz, mint maguk a szövegek, és Dylan még rá is játszik erre, szinte szótagonként hörgi elő a sorokat, miközben a halálosan profi zenekar mederben tartja a zenét. Ez a hang és a hozzá tartozó intonáció a Dylan-jelenség középpontja, nem az üzenet, nem a titok, nem a szövegekbe rejtett rébuszok.
Két-három szám erejéig azért középre jön, gitárral a kézben, így játsszák például a gunyoros blődlibe hajló, gyors és feszes Highway 61 Revisitedet. A bluesos-táncos szürrealista nóták jól ellenpontozzák a dekonstruált slágereket, ezeket nem szedi darabokra Dylan. Végül a Summer Days vidám halálboogie-ja kis híján szétveti a házat, innen már tényleg nincs tovább. A ráadás számok között ott az ismét csak széténekelt Like a Rolling Stone és legvégül a kőkemény All Along the Watchtower. Szépen kikerekedett az este, bár volt egy veszélyes pillanata: ha a Summer Dayst három perccel tovább játsszák, ismét kigyullad a sportcsarnok. És akkor megint kereshettük volna éveken át a buszmegállót, vidéki surmók.
Keresztesi József
Budapest Sportaréna, 2003. október 24.
