Koncert: A titok nélküli ember (Bob Dylan and His Band)

  • Keresztesi József
  • 2003. október 30.

Zene

Bő évtized elteltével ismét több százan voltak kíváncsiak rá Budapesten. Költői túlzás persze, megvolt talán a gyönge negyedház is, de ez akkor sem eurokonform adat, ha tudjuk, hogy magyar nyelvterületen sohasem volt különösebben népszerű. Valahol a folk és a pol-beat környékén, Dinnyés József amerikai nagybácsikájaként vonult be a kollektív tudattalanba, noha az életmű felszabadító erejű szürrealizmusa (mely zeneileg valóban a legtágabb értelemben vett amerikai folklórból táplálkozik) jóval közelebbi rokonságot mutat mondjuk Baksa Soós Jánossal. Ennek a súlyos félreértésnek nyilván nyelvi okai is lehettek, s így az sem véletlen, hogy Dylannek szórványos hatása is alig figyelhető meg Magyarországon (talán csak a hetvenes évek emigráns avantgárdistái számára jelentett komoly viszonyítási pontot - Deréky Pál beszélt erről a tavalyi, pécsi underground-konferencián a Velencei Melence című lapocskával kapcsolatban -, és ott van persze Barna Imre Dylan-monográfiája és -fordításkötete is).
Bő évtized elteltével ismét több százan voltak kíváncsiak rá Budapesten. Költői túlzás persze, megvolt talán a gyönge negyedház is, de ez akkor sem eurokonform adat, ha tudjuk, hogy magyar nyelvterületen sohasem volt különösebben népszerű. Valahol a folk és a pol-beat környékén, Dinnyés József amerikai nagybácsikájaként vonult be a kollektív tudattalanba, noha az életmű felszabadító erejű szürrealizmusa (mely zeneileg valóban a legtágabb értelemben vett amerikai folklórból táplálkozik) jóval közelebbi rokonságot mutat mondjuk Baksa Soós Jánossal. Ennek a súlyos félreértésnek nyilván nyelvi okai is lehettek, s így az sem véletlen, hogy Dylannek szórványos hatása is alig figyelhető meg Magyarországon (talán csak a hetvenes évek emigráns avantgárdistái számára jelentett komoly viszonyítási pontot - Deréky Pál beszélt erről a tavalyi, pécsi underground-konferencián a Velencei Melence című lapocskával kapcsolatban -, és ott van persze Barna Imre Dylan-monográfiája és -fordításkötete is).

Nálunk tehát kevesek titkos favoritja, és úgy tűnik, az is marad, pedig jelenleg épp

sokadik virágkorát éli

A legjobb lemezért járó Grammy-díjat követő, mindeddig legutolsó stúdióalbum, a Love and Theft (2001) egyszerre fanyar és szomorú dalai hol valamiféle mindenen túli, rezignált derűvel szólnak, hol a Dylan-dalok egyik időtlen figurájának, a világra rácsodálkozó, kíváncsi és érzékeny kis vidéki kölyöknek a pillantásával tekintenek körül. Zeneileg visszatér a gyökerekhez, bluesra és folkzenére épül a lemez, de annak a súlyosabbik fajtájára: az elmúlás közelségéből fakadó elengedettség nemcsak a szövegeket, hanem a dalok hangzásvilágát is átszínezi.

Ez a koncerten is átjött, noha, mint sejteni lehetett, az este fősodrát az újrahangszerelt régi klasszikusok adták. Dylan úgy képes repertoáron tartani húsz-harminc éves dalokat, hogy zeneileg rendszeresen újracsomagolja őket. Így időről időre egészen elképesztő előadások születnek (ebből a szempontból a legtanulságosabb talán a reggae-s-funkys japán koncertfelvétel, a Bob Dylan at Budokan). Ezúttal is mást csinál, mint amire számítani lehetett: a koncert nagy részében kinn áll a színpad szélén, lazán rogyasztott támadóállásban, ráhajolva a szintetizátorra, és onnan énekel. A manírnélküliség manírjának a jegyében nincs semmi haverkodás a közönséggel, se felkonferálások, se köszönetek, csak a dalok egymás után, két órán keresztül. A Tombstone Blueszal nyit, aztán az It`s All Over Now, Baby Blue laza, lelassult változata következik. Nem is valódi lelassultság ez, inkább az énekszólam szedi darabokra a középtempóban előadott számokat, mint például a Love Minus Zero vagy a Mr. Tambourine Man esetén is: széttördeli a sorokat, helyenként ütemeket késik, és aztán bepótolja gyorsan. Az éneklés inkább csak jelezve van ezekben a dalokban, Dylan hangja az ének helyén áll - a dalokat úgyis kívülről fújja mindenki -, mint ahogy magának a figurának sincs szüksége sztárallűrökre, elég számára a puszta jelenlét. Állítólag David Bowie nevezte volna homok- és ragasztóhangnak ezt a hangot, amelyre mostanra valaki rászórt egy jó adag százas szöget, némi vasreszeléket meg egy marék üvegcserepet valami széttört kaleidoszkópból. A földöntúli, valószínűtlenül

rekedt-reszelős orrhang

jóval többet ad a dalokhoz, mint maguk a szövegek, és Dylan még rá is játszik erre, szinte szótagonként hörgi elő a sorokat, miközben a halálosan profi zenekar mederben tartja a zenét. Ez a hang és a hozzá tartozó intonáció a Dylan-jelenség középpontja, nem az üzenet, nem a titok, nem a szövegekbe rejtett rébuszok.

Két-három szám erejéig azért középre jön, gitárral a kézben, így játsszák például a gunyoros blődlibe hajló, gyors és feszes Highway 61 Revisitedet. A bluesos-táncos szürrealista nóták jól ellenpontozzák a dekonstruált slágereket, ezeket nem szedi darabokra Dylan. Végül a Summer Days vidám halálboogie-ja kis híján szétveti a házat, innen már tényleg nincs tovább. A ráadás számok között ott az ismét csak széténekelt Like a Rolling Stone és legvégül a kőkemény All Along the Watchtower. Szépen kikerekedett az este, bár volt egy veszélyes pillanata: ha a Summer Dayst három perccel tovább játsszák, ismét kigyullad a sportcsarnok. És akkor megint kereshettük volna éveken át a buszmegállót, vidéki surmók.

Keresztesi József

Budapest Sportaréna, 2003. október 24.

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.