Könyv: Folyamatos múlt (Várady Szabolcs: A rejtett kijárat. Versek, fordítások, próza, egyebek)

  • Keresztesi József
  • 2004.07.08 00:00

Zene

"Egy olyan közegben - jelenti ki Várady Szabolcs a Halasi Zoltánnak adott Magyar Narancs-beli interjújában, melyet egyébként a kötetébe is fölvett -, ahol a mûvészet egyre inkább a stílusjegyek, az el-járás, a módszer, sõt a modor kimunkálását és mûködtetését jelenti, a hagyományosabb lírikus beállítottság könnyen minõsül amatõrségnek."

Várady Szabolcs: A rejtett kijárat. Versek, fordítások, próza, egyebek

n Ez a mondat, azon túl, hogy a modern mûvészet egyik nagy dilemmájára, a hagyomány megkerülhetetlenségének és az eredetiség kényszerének kettõs terhére utal, éles fényt vet a kortárs magyar költészet uralkodó gyakorlatára, amely a költõi szerep, a költõi személyiség felépítését, az összetéveszthetetlen hang "megcsinálását" helyezi a középpontba. Ezzel önmagában nincs semmi baj, pusztán tekintetbe kell venni, hogy ez a gyakorlat némiképp kitakarja a képbõl azokat az életmûveket, amelyek a verset úgy kezelik, mint a tradíció fazekaskorongján elkészített tárgyat, mint az aprólékos kézmûvesmunka eredményét. "Mert a versnek, akármirõl szól is - olvashatjuk az interjú folytatásában -, a voltaképpeni cselekménye az a folyamat, ahogyan a szavak formába szervezõdnek."

Persze ezt a szembeállítást kár volna végletesen kiélezni, hiszen a költõi imázsépítésre legtöbbet adó szerzõk is poétikailag szervezett szövegeket írnak, és fordítva: ha valódi költõrõl van szó, a lehetõ leghûségesebben követett tradíció mögött is kivehetõvé válik a költõi személyiség. Várady Szabolcs költészete, noha valóban nem a modor kimunkálása a legfontosabb problémája, egyáltalán nem személytelen. Ha az lenne, akkor például nem volna humora - márpedig a kötet jókora részét teszik ki a humoros versek, illetve a humoros költeményekkel foglalkozó tanulmányok. A tréfás és alkalmi költeményeket egybegyûjtõ Egyebek fejezet arra utal, hogy Várady Szabolcs fontosnak, az életmû szerves részének tekinti ezeket a szövegeit. (Meglehetõsen furcsán is hatna, ha a Várady-összegyûjtöttbõl kimaradnának például a szerzõ széles körben ismert, már-már folklorizálódott obszcén limerikjei.) Ám van egy mélyebb magyarázata is a ciklus kötetbe illesztésének. "A versben - írja Várady - (É) a humor legsajátabb megnyilvánulási módja maga a forma, illetve egyik összetevõje, a rím. Azt is mondhatnánk, hogy ez a helyzetkomikum egyik speciális esete."

A humoros költemények radikális módon helyezik elõtérbe a vers technikai-formai kérdéseit, azokat a kérdéseket, amelyek Várady Szabolcs költészetének és versfelfogásának a gyökeréhez vezetnek. Az életmû egyik nagy alapproblémája "a vers, akármirõl is szól", és ezt a szenvedélyes érdeklõdést tükrözi a fõként tanulmányokat magában foglaló Próza fejezet is. A Tandori Dezsõ és Petri György korai költészetét méltató 1972-es (!) Két költõ címû írás például alighanem

irodalomtörténeti jelentõségû

kritika, amely egyszerre vázolja föl igen meggyõzõen az 1945 utáni magyar líra fõ erõvonalait, illetve helyezi ezekkel szembe a két tárgyalt szerzõ fölforgató, radikálisan újszerû költészetfelfogását. De ha azokra a munkákra pillantunk, ahol a szerzõ egészen közel hajol az egyes versekhez, talán még világosabbá válik, hogy Várady költészetétõl mennyire elválaszthatatlan a versnek mint szerkezetnek, mint a költõi mesterség eszközeivel elkészített mûtárgynak a felfogása. Az a tanulmány például, amelyben Philip Larkin This Be the Verse címû versének öt magyar fordítását hasonlítja össze aprólékos elemzés keretében (hogy aztán a végén csatolja a saját változatát is), nemcsak bármelyik mûfordítás-szemináriumon kötelezõ irodalom lehet, de annak az olvasónak a számára is alapszöveg, aki a vers mûködésmódjának a kérdésével szeretne tisztába jönni. A Hogyan készül a vers? mûhelyvallomásából nagyjából kiderül, hogy miért ír keveset, illetve miért ír nehezen Várady Szabolcs ("végül is adódott vagy ötoldalnyi, tehát mintegy 150 sornyi nyersanyag, eléggé amorf állapotban, amit aztán, mint filmet a vágóasztalon, próbálgattam valamiféle koncepcióvá összerakosgatni"), mint ahogy az Egy nem valóhoz címû vers két változatának a közlése is megsejtet valamit e munka sziszifuszi jellegébõl. De ugyanezt a következtetést levonhatjuk a mûfordítások olvastán is - ha muszáj egy szerzõt kiemelnem, akkor Pessoa angol nyelven írott szonettjeire esne a választásom, ezekre a mind gondolatmenetüket, mind mondatvezetésüket tekintve vadul örvénylõ szövegekre, amelyeket a szonettforma hûvös fegyelmezettsége zár határok közé, akár a lombik a benne zajló kémiai kataklizmát. Ezeknek a verseknek a Várady-féle fordításai elsõ osztályú magyar nyelvû költemények, ahol a szöveg értelmi szerkezetén és dikcióján a kényszeredettség legcsekélyebb nyoma sem fedezhetõ fel. A 3. számú szonett több mint tíz éve tartozik kedvenc verseim közé; a költõ tehetetlenül és fogcsikorgatva kénytelen bevallani, hogy ha meghal, pusztán a verseit hagyja maga után a világra, melyek vajmi keveset adnak vissza abból a teljességbõl, ami valaha õ volt: "Épuszta düh, már nincs szavam se, melyet / eltékozolva enyhületre leljek."

Várady saját verseiben ennek a dühnek nyoma sincsen. Az õ költészetének az alapproblémái egészen mások. Az egyikrõl, a versrõl mint mûtárgyról már esett szó. A Verses levelezõlapok címû költemény a klasszikus poétikai hagyományok folytathatatlanságára fanyar heroizmussal reagál: "Nem jó szándék, sem igyekezet hiánya bár, / hogy a márvány formákban soha többé, / soha a kristály szépsége szerint" - hogy aztán mégiscsak visszavegyen valamit a vállalkozás lehetetlenségébõl: "elbíbelõdöm a klasszikus / formákkal (É) / Ée visszás / kor ellenében és szórakozásképp." A nagy költõi hagyományok újraalkotása csak

magánérdekû bíbelõdés

formájában lehetséges. Az Éveink hozadéka, ez a nagy generációs közérzetvers ennek a magánérdekûségnek a kereteit vázolja föl hûvös pontossággal: "szombat esték és vasárnap délutánok / karámjában tengõdik a régi nyáj / most is, mint tavaly és tavalyelõtt, / és mint jövõre is nyilván, jövõre is."

Várady költészetének az egyik nagy témája a közösség, a többé-kevésbé zárt társasági élet. Csakhogy ez a világ mindig múlt idõben jelenik meg, a jelen lezártságával szemben az élet mindig az, ami már megtörtént. Úgy gondolom, hogy az élményvilágnak ez a viszszatekintõ jellege a Várady-líra másik nagy alapproblémája. Kiváló versek sora variálja ezt a szólamot: a Székek a Duna fölött vagy a Dubrovnikban elromlott az idõ kínálkozik a legkézenfekvõbb példának, de tipikusan ilyen vers az Egy költözködésre is: "s nézem, hogy kiürült megint, az életem / ahol zajlott, ez a szoba, ez a senkié most / a tébláboló kísérteteivel."

Az idézet elsõ sorának finom enjambement-ja nyilvánvalóvá teszi, hogy nem pusztán a szoba, a hely kiürítésérõl van szó. Ugyanakkor abban a gesztusban, ahogy az elsõ sor az "életem" szót a "kiürült" állítmányhoz kapcsolja, majd a következõ sorban ezt cáfolva kiderül, hogy a mondatnak voltaképpen a "szoba" az alanya, "az életem ahol zajlott" nem más, mint kicsavart szórendû, közbevetett magyarázat mindehhez - nos, ebben a gesztusban fényesen megmutatkozik Várady fanyar öniróniája, amely költészetének túlnyomó részét jellegzetes ízekkel fûszerezi. A fent említett versekben is ez ellensúlyozza a múltidézés sajgását, ez a reflexivitás tartja távol a nosztalgikus felhangokat.

Ugyanez a távolságtartó humor nyilvánul meg például a Katéterre várva címû szonettben ("egy pompás gép szívembe fel / csövön át festéket lövell- / ne, ha nem romlott volna el"), illetve az olyan darabokban, mint az Egy megrendülésre vagy a Vécétartály-villanella ("Felébredek úgy negyed négy körül. / Meghúzva nincs, de mégis jön belõle: / a vécétartály magától ürül"). Voltaképpen alkalmi versekrõl van szó, ahol az élet apró abszurdjai válnak a versírás alkalmává. Nem a rejtõzködõ személyesség kifejezése, nem a költõi személyiség kimunkálása, hanem a kínálkozó anyagban rejlõ poétikai lehetõség a versírás indító oka. Ahogy az egyik szó szoros értelmében vett alkalmi (hiszen az Alföld folyóirat felkérésére szüle-tett) költeményében írja: "Hopp, megvan már! Igen. Az én: protézis. / A szebbik én, ha úgy tetszik. Legott. / Íny s hang között egy szilárd hipotézis." ("Önálló vagy torzított idézetként")

A személyiségnek ez a "hipotetikus" vagy rejtõzködõ felfogása is közrejátszhat abban, hogy a versek hõse elsõsorban a múlt eseményeiben, a már lezajlott élményekben talál kapaszkodót. A Szikkad, kihûl ezt a mozdulatot helyezi ironikus távolságba: "Ti lázas-édes évek, évadok! / Ti régi voltak, hogyha voltatok! / Szikkad, kihûl, jegesedik az agy, / elmúlt hevek emléke belefagy. / (É) / Valami lekvármaradékszerût / kapargatok - ó nedvek! ó nedûk!" A lehetõségek elszalasztásáról szóló vers, a Dióhéj számvetése pedig egyértelmû nyíltsággal fogalmaz: "Több önutálat, mint önkívület. / Az ilyet aztán ami, ha utoléri, / az se a sorsa."

Mindezek fényében nem meglepõ, ha Várady Szabolcs költészetében nagy nekrológversekkel találkozunk. Ezeknek az alaphangját szintén

az elszalasztott lehetõség

felelevenítése adja - ilyen a Zelk Zoltán és Kormos István emlékét megidézõ Szellemhangok a rádióból vagy a Vas István halálára írott De te éltél. A legfontosabb találkozásnak azonban alighanem Petri György bizonyul. Nemcsak a verseknek, de a tanulmányoknak is visszatérõ hõse - és nem utolsósorban hõse azoknak az elmúlt idõknek is, amelyek ebben a költészetben oly alapvetõ vonatkoztatási pontot jelentenek: "Egy strófát te írsz, hozzá egyet én. / És úgy vagyunk, mintha az elején. // Ilyen vidáman és fiatalon. / Hogy süvít be a hold az ablakon!" (P. Gy.)

Mintha ismét a Pessoa-szonett kérdéséhez kerültünk volna vissza. A gondosan munkált, zárt formák a múlt idõ élményeit, e költészet tulajdonképpeni inspirációs forrásait rögzítik. A forma fegyelme a kordában tarthatatlan, rögzíthetetlen múltat, a "félreélt, kisiklatott idõ" (Fejünkbe szállt a holdvilág) hordalékát igyekszik mûvé rögzíteni. Ebben a gesztusban ugyanakkor nyoma sincs az elmúlással szembeszegülõ dacnak. Várady verseiben nem az elszökõ élet botránya a fõ vonatkoztatási pont, hanem a vonzó, mert valamilyen formában a szabadság különféle lehetõségeit felkínáló múlt - még akkor is, ha ezek utóbb elszalasztott lehetõségeknek bizonyultak. Nem a politikai szabadság lehetõségeire gondolok (noha a Várady nemzedékének világlátását mélyen meghatározó '68-as trauma árnya több versében is megjelenik), hanem a személyes viszonyokban megjelenõ energiákra. A mesterek, a barátok és a szerelmek jelenlétébõl szövõdõ furcsa hálózatra, amit röviden talán ifjúságnak is nevezhetünk.

Mindezt figyelembe véve válik a kötet egyik csúcspontjává az összegyûjtött versek záró darabjának utolsó sora. Egy fentebb már idézett gyászversrõl van szó, a címe: P. GY. Várady itt a gyászban rejlõ nagy lehetõséget, a párbeszéd monologikus folytatását bontja ki. A költeményt kérdéssel zárja, egyszerre rezignált és szarkasztikus kérdésfeltevéssel, amely egyaránt vonatkozik a költészetre és a valóságra, illetve arra a pontra, ahol Várady költészetében e kettõ összeér: saját költõi életmûvének a múltba ágyazottságára. A kérdés így szól: "Minek vagyunk? minek az elején?" Úgy gondolom, ez A rejtett kijárat legfontosabb mondata.

Keresztesi József

Európa Könyvkiadó, 2003, 566 oldal, 3200 Ft

Neked ajánljuk