Magyar Narancs: Nem ez az elsõ köteted, hiszen 1995-ben megjelent a Nemzetközi Hungarológiai Központ kiadásában, francia nyelven egy könyved, amelyben a magyar Villon-kultuszt igyekeztél körüljárni. Milyen tanulságokkal járt számodra ez a munka?
Marc Martin: Nem forgalmazzák a könyvet, nem vásárolható, nem kapható a központon kívül, úgyhogy elég fura kiadás. Egyébként is, nem irodalomról van itt szó, hanem átdolgozott szakdolgozatról. Nagyon érdekesnek és tanulságosnak bizonyult ez az irodalomtörténeti kutatás, mert életemben elõször foglalkoztam így, hosszasan egy magyarcentrikus témával. Egy francia figura mítosszá válik, és ettõl fogva egyáltalán nincs köze az eredeti Villonhoz. Faludy átdolgozásainak például semmi közük hozzá, a Faludy-féle Villon - azt hiszem, ez volt a könyvem leglényegesebb filológiai hozadéka - fõleg egy Paul Zech nevû, a húszas években alkotó német író Villon-átiratainak a fordítása. Voltaképpen az érdekelt a legjobban, hogy mit csináltak Villonból a magyarok annak idején, miért volt fontos Villon, mit jelentett és jelképezett. Szerintem elhanyagolható szempont ilyenkor a filológia, a fordítói hitelesség. Az élõ fogadtatás és a mozgékony kultúra, a sajátságos elsajátítás a lényeg.
MN: Maga a Villon-kultusz sem mûködik ilyen formában Franciaországban?
MM: Fõleg abban különbözik, hogy Villon majdnem érthetetlen egy mai francia számára, mivel ófranciául írt. Tudniillik a francia nyelv sokkal többet változott az idõ folyamán, mint a magyar. Úgyhogy inkább a panteonba temetett, múmiaszagú figura a francia Villon, mint tevékenykedõ, termékeny mítosz.
MN: Milyen témákkal foglalkoztál az utóbbi években, mióta megírtad a most megjelent könyvedet?
MM: Elég sokat fordítok magyarból, ami vagy megjelenik, vagy bent marad a fiókban. Nemrég lefordítottam pél-dául Hajas Tibor Sidpa Bardo címû könyvét, ezt a fölöttébb pornográf, szép és elborzasztó írást, amelynek még nem sikerült megbízható kiadót találnom. 'szszel viszont, ha minden igaz, megjelenik a fordításomban Nádas Péter Saját halál címû mûve. Ennek igen örülök, mert Nádast nagyra tartom, és minden fordítói, alkotói erõmmel azon vagyok, hogy visszaadjam franciára.
MN: A kötetedhez írott szerkesztõi utószóban az olvasható, hogy elszakadsz a francia mûfordítói hagyománytól, amely a szövegek értelmi-tartalmi oldalára koncentrál, és inkább a magyar hagyományt követed: igyekszel a versformát, a rímelést is visszaadni.
MM: Pontosan. A Villon-kutatás folyamán épp ez volt a sorsdöntõ a számomra: megértettem, hogy nem kell mindenekfölött hûségre törekedni, hogy át kell alakítani, át kell ültetni a szöveget. Megmarad a forma, az értelem, a rím, minden, csak az egész átalakul egy mély, minél teljesebb elsajátítás révén. Ez a Babits- vagy Kosztolányi-féle nyugatos eszme, igen, nekem nagyon fontos. Például nem csoda, ha franciául nem ismerik vagy kutyába se veszik Adyt vagy József Attilát, mert egyszerûen nem lehet rájönni, hogy milyen jók eredetileg. Az elsajátító átültetés eddig nem sikerült, egyrészt mert a költészet divatjamúlt termék Franciaországban, nincs rá vevõ, másrészt mert a fordítók vagy nem tudnak magyarul és nyers fordításokból dolgoznak, vagy pedig született magyarok, akik csak körülbelül tették magukévá a francia nyelvet, azaz körül igen, de belül nem.
MN: A könyvedre rátérve: azért nehéz kérdezni róla, mert a saját megírásának a történetét meséli el. Az afféle rácsodálkozó kérdéseket, hogy miért épp a magyar nyelvet választottad, mind beépíti magá-ba. Egyszerûbb és butább kérdéssel kezdeném: mennyi ideig dolgoztál a könyvön?
MM: Nem emlékszem pontosan. Eleinte csak írogattam dolgokat, de még nem vettem tervbe a könyvet, és csak lassacskán született meg a kötet ötlete. 1990-1995 között kezdtem el dolgozni, dolgozgatni rajta, és 2000-ig írtam. Amikor elkészült, szerteküldtem könyvcentrikus körökben mûködõ embereknek, és egy kivételtõl eltekintve választ se kaptam senkitõl három évig. De mint a mesében, hirtelen minden jóra fordult.
MN: A mû alcíme: Vallomások a magyartalanságomról. A mûfaj tehát a vallomás volna, de úgy látom, hogy a könyv nagyon ravasz módon egyensúlyoz a fikció és az önéletírás határán. Szándékos ez az eldöntetlenség?
MM: Szándékos. Eredetileg azt akartam, hogy önéletírás legyen vadidegen írásokból. Így például az elsõ fejezet szinte csupa idézetbõl áll, remélem, anélkül, hogy túlságosan észrevehetõ lenne, mert fölemésztettem, átírtam, összeszerkesztettem õket. Így is nagyon sok benne az átdolgozott, összekeveredõ idézet, a könyv végén szereplõ lista adja meg ezeknek a szerzõit. A kö-tetet nyitó paródiaszerû preambulum például egy Eugéne Sue-idézetbõl készült.
MN: A könyved voltaképpen meneküléstörténet, menekülés az identitás, a név, a család fogságából. A sorsod elõl futni úgyse tudsz, ezt halljuk az ókori görög drámaíróktól Karády Katalinig, itt viszont arról van szó, hogy a sors, az eleve elrendelés elvileg kicselezhetõ volna, mintha létezne egérút, menekülõpálya.
MM: Ennyire mégsem volt tragikus mindaz, amit itt elmesélek az életembõl, de hát egy regény esetén szükség van valamiféle dramaturgiára. Egész pontosan arról van szó, hogy én leszek az életem fõszereplõje vagy rendezõje, míg régebben úgy éreztem, hogy elsodort a sors, és mindaz, ami abból adódott, hogy valahová véletlenül megszülettem, és véletlenül egy bizonyos nyelven beszélek, és ami megakadályozott abban, hogy (nyersen szólva) több legyek a sors tervezte, szûkre szabott önmagamnál.
MN: A könyv olyan pillantást vet a magyar nyelvre, amely kulturálisan nem elõre megformált. Nem tudja, hogy mit kellene, mit illene látnia. Az olvasó olyan viszonyba kerül a saját nyelvével, amely nem természetes, nem otthonos viszony. Számoltál-e az olvasóval, akit beültetsz ebbe a körhintába?
MM: Elgondolásom szerint azért írtam végig ezt a könyvet, mert arra gondoltam, hogy talán érdekes lesz a magyarok számára. De hogy milyen mértékben, azt soha nem tudtam pontosan, és a mai napig alig sejtem, hogy mennyire idegen, mennyire elfogadható vagy élvezhetõ. Erre nem tudok választ adni, mert nem anyanyelvem a magyar. Elõfordult, hogy néha összejött valami, egy-egy mondat például, amely jónak, mûködõképesnek tûnt, és amelyrõl kiderült, hogy nem érthetõ, én pedig nem értettem, hogy mi nem érthetõ benne. Mindig is tudtam, de ezekben az esetekben sokkal nyersebben és kegyetlenebbül derült ki számomra, hogy mégsem tudok magyarul. Hogy nem vagyok teljes mértékben ura ennek a folyamatnak. Hogy nem vagyok ezzel tisztában.
MN: Nem te ülsz a körhintában, hanem az olvasó - te csak hajtod.
MM: Mondjuk így. Körhintát építek, átadom a lendületet, és hogy mi lesz, azt nem tudom. Visszatérve a nyelvészeti öntudatlanságomhoz, jobb is így talán, legalábbis nekem, mert magyarul nem tombol annyira bennem a gátlásos és fantáziát nem ismerõ önkritika, amitõl franciául rendszerint lebénulok.
MN: Nemrégiben egy leveledben azt írtad, hogy így, visszatekintve egy kicsit suhancszagúnak találod a könyved.
MM: Sõt, nagyon is. Aki föllázad a sors ellen, bármennyire egészséges is bizonyos szempontból, az csak egy suhanc lehet, nem? A suhanckorom temetése lett volna ez a könyv, és ezért ilyen dramatikus, mert ezeket a suhanckodó elemeket hangsúlyoztam. A belsõ szerkezet is olyan. Azon igyekeztem, hogy ne legyen látható, de mégis ott legyen. A szerkezet, a kitérõk és a visszakapcsolások rendszere a munka elõrehaladtával állt elõ. Elõre nem terveztem el, mert unatkoztam volna írás közben, és arra gondoltam, hogy ha unatkozom, akkor ez átérezhetõ lesz majd. Azon voltam, hogy inkább megdöbbentõ, hallucinogén legyen, mint egy kábszeres utazás: hirtelen alakul egy mondat, amely olyanná válik, mint az árvíz, és én átadom magam neki, nem ellenkezem, majd ha belefáradtam, visszafordulok. Mindez inkább kísérletszerû, aztán az ember másnap másnaposan kihúz ezt-azt, átdolgozza, kisimítja, hogy ne legyen annyira zaklatott a szöveg.
MN: Azt írod: "valamikor végre eljön az ideje annak, hogy meg tudom hiúsítani a magyarok és az irodalomtörténet aljas összeesküvését, miszerint senki emberfiának nem szabad magyarul írnia." Izgalmas és provokatív vonása a kötetnek, hogy lényeges konfliktusként jelentkezik benne a magyar kultúrának a magába zártsága feletti önsajnálata, egyfajta kulturális közegellenállás, az "agyalágyult meggyõzõdés, miszerint semmilyen nem magyar lény nem teheti magáévá a balsors-tépte magyar nép nyelvét".
MM: Természetesen itt is túlzásba vittem az érzéseimet ezzel a jelenséggel kapcsolatban, de tényleg így van: annyira szokatlan a magyarok számára, hogy egy vadidegen megszólaljon magyarul, hogy óhatatlanul is rendhagyónak, azaz abnormálisnak számít. Az is lehet, hogy az én személyes mániám vagy rettegésem, hogy csodabogárként, cirkuszi mutatványként tekintenek rám, holott ez valószínûleg nincs egészen így.
MN: Emlékeim szerint tíz-egynéhány évvel ezelõtt Szegeden egy beszélgetés alkalmával azt mondtad, hogy többféle író létezik: van, aki az agyával ír, van, aki a szívével, és van, aki a farkával. Te a könyvedet mivel írtad?
MM: Ezt mondtam volna? Tulajdonképpen nem olyan buta megjegyzésÉ Igyekeztem mindenemmel írni. Úgy gondoltam, hogy ha már elkezdtem, akkor ne legyen határ. Hogy ne legyen szalonképes. Mert a feleúton megállni bûn. Pályi András errõl szépen beszél a kritikájában, miszerint obszcénnek tartja a regényt. Valóban obszcén, mert az anyaga egy élet, és ha az ember ezt igyekszik elõadni nyersen, szalonképes hazugság nélkül (még akkor is, ha túlzásba viszi az egészet), az szükségszerûen obszcén lesz.
Keresztesi József
