Irodalmi szószedet: A mottó

  • Keresztesi József
  • 2004. június 10.

Publicisztika

Rövid, pár sornyi szöveg, többnyire idézet, amely a fõszöveg elõtt, attól tipográfiailag elkülönítve áll. A kérdés az, hogy minek.

Rövid, pár sornyi szöveg, többnyire idézet, amely a fõszöveg elõtt, attól tipográfiailag elkülönítve áll. A kérdés az, hogy minek.

Miért lehet szüksége rá a szerzõnek? A mottó nyilvánvalóan új összefüggést, kontextust teremt. Olyat, amely nem olvasható ki közvetlenül a szövegbõl. Kulcsot adhat az értelmezéshez vagy éppenséggel ironizálhat a fõszövegen. Esetleg a mottó szerzõje-forrása válhat fontos részévé - akár kulcsszereplõjévé is - a kontextusnak. Ilyenek például az Ilosvai-mottók Arany Toldijában, amelyek egyébiránt alighanem a magyar mottótörténet legfényesebb fejezetét alkotják. A szerzõi vagy mûfaji kötõdésen túl utalhat aztán a mû központi metaforájára, szimbólumára, mozzanatára, esetleg a címére is.

A mottó átfogó tipológiáját nehéz feladat volna felállítani. Néhány alapeset azonban mindenképpen megadható. A mottó lehet klasszikus szöveghely (bibliai idézet, antik auktorok vagy késõbb klasszikussá vált, akár értekezõ szerzõk szövege), lehet talált szöveg (például szerzõ megjelölése nélküli verssor, aranyköpés, esetleg a mottó alatt következõ mû valamelyik szereplõjének a gondolata), de lehet nem klasszikus szerzõ is, akinek a mottóba emelése nem magától értetõdõ, így fokozott figyelemre méltó szerzõi gesztus. Mindezen mottótípusoknak nyilván elõfordulhatnak

ironikus-humorizáló

variánsai is, ami azonban nem feltétlenül teszi súlytalanná a mottót magát. "Ésors, nyiss nekem rét" - olvasható Parti Nagy Lajos verse, a fûzfapoéta költõfigurát felépítõ Leopold Bloom-ciklus egyik darabja (Édesatyám, én egy virág vagyok) elõtt, ahol a játékosan rontott idézet azonmód a dilettáns versbeszéd legvadabb örvényébe ránt bennünket.

A fentebb fölvetett kérdést mindazonáltal még mindig nem sikerült megválaszolni. Miért van szüksége egy irodalmi (vagy akár tudományos-értekezõ) mûnek az efféle kontextusteremtésre? Miért nem elég a mû önmagának? Valójában mi a mottó? A szöveg hangulatának-irányultságának elõzetes megalapozója, afféle szellemi hangvilla? Kulcs az értelmezéshez vagy puszta dekoráció? Segédegyenes vagy bokréta Isten kalapján?

A válasz nyilván ez lehetne: mottója válogatja. A mottó szerepének a magyarázatát a különbségeken innen, a közös jegyben kell keresnünk. Abban a gesztusban, amelylyel egy mûvet a szerzõje más mûhöz-mûvekhez, a saját maga alkotta, lezárt és lekerekített világon túli, hasonlóképpen lezárt és lekerekített világokhoz, illetve valóságelemekhez (gondolatokhoz, szerzõkhöz) kapcsol. A szerzõ szükségét érzi ennek a mozdulatnak:

megadni egy alaphangot,

méghozzá a mûvén kívülrõl érkezõ hangot. Mintha annak a nyomát õrizné - vagy legalábbis azt imitálná - ez a gesztus, hogy önmagában nincs elég ereje (lendülete?) dalba fogni. Fogantyút keres magának, mert indul a villamos.

Ki tudja - elképzelhetõ, hogy a mottó hagyománya az isteni segítségkérés, az invokáció kései leszármazottja volna. Ha a dal sikeréért kezeskedõ istenek visszavonultak a világból, nincs más hátra, ezen a szégyenlõs módon kérünk segítséget a kollégáktól, a többi kis (vagy nagyobbacska) világépítgetõ demiurgosztól. Ovidius invokációja a Metamorphoses legelején, amely mottószerûen, a fõszövegtõl elkülönítve áll, ennek alapján minden mottók õstípusának tekinthetõ (Devecseri Gábor fordításában):

Új alakokká vált testektõl indit a lelkem

szólani; isteneink! (hisz ez is mind általatok lett),

adjatok ihletet, és a világ eredõ idejétõl

végig, az én koromig legyetek vezetõi dalomnak.

Hát nem ugyanerrõl beszél a jó Leopold Bloom mottója is?

Keresztesi József

Neked ajánljuk