Köves Gábor

Rainer Werner Fassbinder halálának 25. évfordulója alkalmából a tavalyi Berlini Filmfesztiválon mutatták be Berlin Alexanderplatz Remastered címmel a rendező nevezetes tévésorozatának felújított változatát. A Fassbinder's Germany c. könyv és a nálunk is megjelent alapmű, A német újfilm szerzőjével a közelgő budapesti Fassbinder Fesztivál (ahol ugyancsak levetítik a 15 és fél órás sorozatot) alkalmából beszéltünk. Köves Gábor

Retrospektívjével nyit Pest új mozija, a Kino. Műsoron egy friss játékfilm (Import/Export), a hírhedt doku mentumfilmek, és ismét itt a Kánikula. Bécsben hívtuk fel telefonon.

Joachim Trier nem volt tagja a generációvá összeálló Simó-osztálynak (a fiatal norvég Stephen Frearsnél tanult a híres londoni National Film and Television Schoolban), de mintha csak a legendás osztályfőnök útmutatását vette volna alapul első egész estéséhez.

A könyvhétre jelent meg eddig kéziratban lappangó önéletrajzi regénye. Ezzel párhuzamosan előkerült egy ismeretlen fényképe is 1931-ből. De vajon nem lappang-e egész életműve, vajon nem ő az ismeretlen ismerős a Nyugat nagyjai közül?

Csak sejtések vannak arra nézve, pontosan mikor születhetett ez az olvasók elől mostanáig eltitkolt Szép Ernő-regény. Annyi bizonyos, hogy a szerző 1945 után készült el vele, abban a hátralévő nyolc évben tehát, melynek maga tette közzé belső számvetését házi készítésű, szomorú bonmot-jában: "Szép Ernő voltam" - köszönt az életből kifelé tartó író és emelte kalapját. A Natália annál is érdekesebb felfedezés, mivel az író, aki ebben a regényében már álruhát sem választ, hogy saját magáról írjon, e könyv oldalain még jól hallhatóan így mutatkozik be: "Szép Ernő vagyok".

Az a tévhit (nevezzük rajongói reménykedésnek?), hogy a házimozizás elterjedésével itt a kánaán, és csak leugrom a sarokra sörért, cigiért és mondjuk a komplett Risi-életműért, még a korai VHS-korszak hurráoptimizmusának sara. Mert míg a dohányáru- és alkoholellátással azóta sincsenek problémák, a hazavihető életművek - volt időnk kitapasztalni, hiszen az ún. jobb körökben már a DVD-érát is a pattintott kőkorszakhoz szokás hasonlítani - csak nehezen akarnak összeállni. Dolgoztak volna egy stúdiónak (mint nagy korszakában Kubrick a Warnernek), akkor most lehetne összkiadás és faltól falig díszdoboz, de nem: a mitugrász művészek - pfuj! - bárkivel leálltak, akik állták a kamerabérletet. Allen még az istenes esetek közé tartozik: a homályos kezdeteket leszámítva mindössze két munkaadónál fordult meg a kilencvenes évek elejéig, és csak ezután kezdődött máig tartó vándorlása mecénástól mecénásig. A nyolcvanas évek termése nem aprózódott el, mint a legtöbb gondolkodó filmes munkássága: a filmtár egyben maradt, de úgy látszik, elég magas polcon ahhoz, hogy csak mostanra érjen el hozzánk, ötös csomagokban. Az első öt közül a legkorábbi, a Broadway Danny Rose '84-ből a legszebb darab. Már a nyitány is remek: régi, kiszuperált show-business arcok sztorizgatnak egy Broadway környéki bár hátsó traktusában, ahogy azt - mint arról beszámolt - ifjan maga is gyakorta tette egy-egy éjszakába nyúló kabaréfellépés után. Egytől egyig valódi pofák, miként a helyszín is az (ma is működő műintézmény, a Carnegie Hallal szemközti Carnegie Deli), egyedül a közmondásos pechvogelről szóló anekdota kitalált. Danny Rose-ról szól a teli szájjal elbeszélt, jóízű visszaemlékezés, a város messze legszerencsétlenebb impresszáriójáról, aki filléres tehetségekkel házalt, amíg aztán rá nem akadt végre egy dollárra váltható bárénekesre, akivel viszont egy kikapós maffiamaca és némi keserű élettapasztalat is járt. E nem túl nagyra becsült műben minden összejött; még az is, hogy a keresztanyát Mia Farrow, a lecsúszott bárénekest pedig (miután sem Stallone, sem De Niro nem vállalta) egy lecsúszott bárénekes alakítsa, aki soha, sem korábban, sem a későbbiekben nem szerepelt vásznon. A fekete-fehér is jó: a visszaemlékezőknek némi dokumentarista hitelt, a keserédes anekdotának pedig a Manhattan óta nem tapasztalt, finoman szürreális derengést ad. Ami viszont itt még csak része a játéknak, az az ötös fogatot (időben) záró, 1992-es Árnyék és ködben maga a játék: a fényfestés. Hiába az Allen által alakított, saját árnyékától is rettegő kafkai kisember, a drámafronton ezúttal vállaltan minden jelzésértékű. Ami viszont életre kel, az maga Murnau doktor és az expresszionisták fény-árnyékból szőtt, szép szörnyetege (operatőr: Carlo Di Palma). Hasonló az eljárás A másik nő című filmben is. Ez a film - amellett, hogy Gena Rowlands nagyot játszik (hideg intellektuel, akinek elfojtásból van az otthonkája is) - mutogatós bácsi módjára hívja fel magára a figyelmet: jöjjenek csak közelebb, hadd mutassam csak meg, mekkora a Bergmanom. Szó se róla, elég nagy neki, de mégsem az igazi, dacára, hogy Bergman állandó operatőrét, Sven Nykvistet is megnyerte magának (és utána még néhány későbbi filmjének). A hálátlan utókor azt is felhánytorgathatja, hogy ugyanazt a csavart, ami itt megágyaz a drámának (az írónő akaratlan fültanúja lesz a szomszédban zajló pszichoterápiának, és a hallottak beindítják a fantáziáját), a későbbiekben Allen egy zenés bohózatában is elsütötte a vígjátéki hatás kedvéért. Persze egy olyan vaskos életműben, mint amilyen az övé, békésen megfér akár kétszer is ugyanaz a poén, de azért van némi különbség a fáradtság számlájára írandó önismétlés és a vállalt folytonosság között. A Bűnök és vétkek például szinte ugyanabból a biztonságot sugárzó, nagypolgári nappaliból indul, mint a Hannah és nővérei, de ezúttal nincs helye a "kéne egy kis sperma" jellegű poénoknak. Allen ugyan pont ugyanazt a karaktert játssza, mint három évvel korábban (a nevetés tárgya ezúttal nem a tévéproducer hipochondriája, hanem a dokumentumfilmes

Az az embertömeg, amely a Szex és New York amerikai nyitó hétvégéjén 57 millió dollárt hagyott a pénztárakban (és ezzel máris lőttek a Kristálykoponyák egy hete tartó királyságának), egész biztosan akkor is összejött volna, ha történetesen jó filmet vagy csak úgy, egy filmet készítenek az igen népszerű, egyszeri tévésorozatból. Ilyenre azonban a műsorkészítők nem is törekedtek; ők jól láthatóan valami egész másban gondolkodtak. Így a Szex és New York (a mozi) egy újdonsült műfaj, a "Felvonulók kérték" bemutatkozása a filmvásznon: kérdeznénk is máris a tarka ruhás nénit Kansasből, szeretné-e Carrie-t összetört szívvel pityeregni látni?

Sem a név, sem a cím nem egyezik az 1952-ben megjelent eredeti kiadásban foglaltakkal: első megjelenésekor (és még sokáig utána is) ezt a regényt Claire Morgannak tulajdonították olvasói, és ha ajánlották egymásnak - márpedig a paperback kiadás piaci sikere ezt feltételezi -, akkor A só ára címmel tették. Az írói coming outra csak 1984-ben került sor: Patricia Highsmith immár egy majdnem teljes életművel a háta mögött bújt elő a Claire Morgan név mögül, és ismerte el, hogy az inkognitóval azt kívánta elkerülni, hogy a rögtönítélő közvélemény leszbikus írónak titulálja.

A rendszerváltás óta készült, nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló dokumentumfilmek legjavát fogja össze és versenyezteti a május 28-30. között Esztergomban zajló Együttélés Filmfesztivál a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete (MADE) rendezésében. A közel húsz év anyagát tömörítő versenyről az elő- és főzsűri tagjával beszélgettünk.

Születésnaposról jót vagy semmit, és a ma 70 éves Harrison Fordnak sok jó van a számláján. A későn érő sztárról, aki 35 évesen Solo, 39 évesen Indy és 50 évesen Jack Ryan lett (60 fölött pedig a fülét is kilövette), utolsó nézhető filmje, az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága bemutatásakor közöltünk pályaképet.

Gábor Lajos bádogosként dolgozik Kolozsváron, üstöt készít, tetőt-tornyot javít, cigány nyelvet tanít; mikor mire van épp kereslet. A cigány kultúrát kutató Boros Lóránd is tőle tanulta a nyelvet, majd Egyiptomba ment idegenvezetőnek. Lakatos Róbert filmjének főszerepeiben most mindketten magukat alakítják: Lalit és Lórit, akik a marketingkampány szerint (is) kiköpött képregényhősök.