A képregényeknek és filmes feldolgozásaiknak régóta megvannak a maguk értő táborai: a tagság - szerencsére mifelénk is - egyre bővül, de még mindig sok az olyan páholy a magasban, ahonnan mást sem hallani, mint lesajnáló sóhajokat, ha egy-egy harisnyanadrágos szuperhős kirepül a fészekből. A játékfilmes denevérkísérletek történetében a Batman: Kezdődik! készítői (élükön Christopher Nolan rendezővel) tiszta lappal indítottak, és már egyik első intézkedésükkel megzavarták a képregény-filmek kirekesztőinek kényelmét. Először is létező harcászati eszközökre cserélték a Denevérember mindaddig regényes nagyvonalúsággal kezelt fegyverarzenálját: a légből kapott korábbi segédeszközökből pontosan körülírható funkcióval és jótállási jeggyel bíró, ám hétköznapinak mégsem tekinthető szerszámok lettek, és ugrott a kezeslábas is: a helyébe kommandós-munkaruhára hasonlító, golyóálló páncélzat került. Némi fantasztikum (maroknyi, titkos szövetséget alkotó nindzsa harcos személyében) még így is csúszott a történetbe, de már ott kakaskodott a gothami szemétdomb tetején egy igazi keresztapa (a jó nevű Carmine Falcone - Tom Wilkinson szórakoztató alakításában), aki a valóságnak - ha nem is a Moszkva téri, hanem a filmes valóságnak - egy egészen más osztályáról lett kirendelve. Innen azért még könnyedén vissza lehetett volna táncolni a nindzsákra oly jótékonyan ható, balladai félhomályba, Nolan szeme előtt azonban, miként azt utólag a folytatás igazolta, másfajta homályok lebegtek. Bár az előző rész hajrájában igen bölcsen nyitva hagyta a tudománytalan-fantasztikusba átvezető kiskapukat, másodjára mégsem a nindzsák ugrottak elő a ruhásszekrényből, hanem ismét a keresztapák, és Eric Roberts, aki Rutger Hauert váltotta a futottak még mezőnyében. Kicsi szerep az övé, a fennálló színészi hierarchiában az alsóbb néposztályokban a helye, de a sok szebb napot látott B osztályos arc szerepeltetésével mintha a nagy Travolta-mentőakciót levezénylő Tarantino szelleme is szobát bérelt volna Gotham City egyik garniszállójában. Noha a repertoár egy újabb szépen csengő bűnözői névvel bővült, a jó Eric által alakított Salvatore Maroni regnálása - csakúgy, mint Falcone esetében - meglehetősen rövid életű. Nolan filmje ugyanis nem a szervezett, hanem épp ellenkezőleg, a szervezetlen bűnözést és annak első számú szaktekintélyét, a Jokert teszi meg legfőbb vezérlő erejévé. A Joker régi motorosa az égboltra vetített Batman-címer alatti tereknek: saját bevallása szerint földije a Denevérembernek, s mint ilyen, szívesen is emlékezteti ellenfelét a közös gyökerekre. Van pofája (de még milyen!) azt sziszegni a hetyke denevérfülbe, hogy egyek vagyunk: te is, én is Szörnyetegfalváról származunk, és ha megfeszülsz is, ezeknek lent csak egy szörnyeteg maradsz. Nolan (újabb okos döntés) nem boncolgatja a szétmázolt bohócsmink (Oscart azonnal a sminkeseknek!) mögött rejtőző, kicsipkézett pofázmányú sorozatgyilkos lelki mozgatórugóit. Adottnak veszi a gyilkos kedvet, kifejlettnek a szörnyeteget, és nem érdekli, hogy vizelt-e ágyba a Joker kiskamasz korában, és ha igen, mi okozhatta a gyötrő traumákat. Különben is, a boncolgatás, úgy, ahogy van, a bohóc asztala: emberkísérleteinek célja az emberi tisztesség minél alaposabb lealacsonyítása, amihez Gotham City felettébb alkalmas kísérleti labor. A képregények e leghíresebb célállomása, mellyel csak Superman Metropolisa vetekedhet, a filmkészítők centimétere szerint itt van, egy kőhajításnyira: miként a denevér fegyverzete, úgy a mozgástere is közel került a piaci kínálathoz. Hirtelen felkerültünk a térképre, a háztömbök számot kaptak, a statiszták nevet, a bűnök pedig motivációt. Egészen a középszintig, mert innentől a mindenfajta rendet elvető csúcsragadozó, a Joker következik. Nem lehet nem észrevenni, micsoda erők dolgoznak a filmben, hogy áttolják Batmant a thrillerreáliák térfelére, és ez többnyire sikerül is. Olyan tétmérkőzés zajlik a denevér és a bohóc között, amihez foghatót képregényfilmben még nem pipáltunk. A kelleténél talán egy fokkal jobban is sikerült a kísérlet, a valóság bajnokai túlnyerték magukat, és mire partot értek a túloldalon, a farzsebből kiesett a képregény, odalett a játék, a jóféle kalandérzet. Szó se róla: Nolan és tettestársai, a kamera mindkét felén hősiesen helytálló kreatívok (a díszlet, a színészkamara stb.), mindent megmozgattak annak érdekében, hogy többé ne lehessen nagy nyilvánosság előtt lekicsinylően bánni a képregényekkel és a belőlük készült feldolgozásokkal. A sötét lovag megtette, amit megkövetelt a haza: nemcsak Joker képéről törölte le a kárörvendő vigyort, de azokéról is, akik szájából még tegnap is szitokszó volt a szuperhős (abba most itt nem mennénk bele, hogy milyen esélyekkel indul ugyanebben a versenyszámban a valóban szuperkészségekkel bíró rokonság). Éljenek a bátrak, akiknek jutalma az erkölcsieken kívül mindaz a bevételi rekord, amelyet az új Batman világpremierje óta megdöntött! E példátlan siker láttán tán hamarosan felenged a bizonyítási kényszer, és legközelebb, amikor újra denevérkosztümben kell kiállni a nagyszínpadra (mert a dolgok természetes rendje szerint belátható időn belül jönnie kell az újabb folytatásnak), még a mostaniaknál is merészebb kunsztokat láthatunk majd Nolantól és együttesétől. Talán még azt is megengedik maguknak, hogy visszavesznek a kötelező érvényre emelt, jeges borzalomból, és egy-egy pillanatra a megváltó erők is ellazíthatják izmaikat, kifújhatják magukat. Mert ha nem tévedünk, mégiscsak erre megy ki a játék: hogy ne csak a szavak szintjén tudjuk, de meggyőződéssel higgyük is: a Batman is csak ember.
Az InterCom bemutatója
