Elsüllyedt-e a szerző, ha sikerrel futnak (egy évadon belül akár több színpadon, sőt egy színházi este keretében akár párosával is) a darabjai, ha vándorkiállításon mutatják be munkásságát szűkebb pátriájában, és ha a kortárs irodalom művelői is igen nagy becsben tartják, és megbecsülésüknek hangot is adnak (mi több, könyvet is írnak a nagyrabecsült elődről-elődhöz)?! Mégis: a Nyugat 100. születésnapjára rendezett ünnepléssorozat eddigi állásából, és a könyvesboltosok gyakori zavarából (amely a "Szép Ernőjük van-e?" kérdésre többnyire automatikusan beáll) úgy tűnik, az életmű által kiadott nagyság még mindig csak papíron létezik. A műbe zárt szellemnek továbbra sincs arca a publikum felé (ahogy van a vele egyszerre indult Karinthynak, Kosztolányinak, de még az alkatilag hozzá közel álló Tóth Árpádnak is). Mintha még mindig csak az illendőség vétetné elő a nagy idők nagyjainak számbavételekor, meg persze a színházi biztosra menés. Úgy tűnik, Szép Ernő még mindig "titkos világtipp", ahogy azt nagy ismerője és művészetének lelkes propagálója, Tandori Dezső állítja.
Pedig e világtipp elterjedésében az idei könyvhét akár fordulópontot is jelenthetett volna, hiszen nincs is annál jobb hírverés, mint amikor valami titkos, addig csak a legbelsőbb körökben ismert lelet kerül a nagy nyilvánosság elé.
Egy kézirat és egy fénykép
Az idén ilyen is volt; megjelent Szép Ernő egy eddig kéziratban pihentetett regénye, az írói indulást és a Pestre érkezést megörökítő Natália, de az író továbbra is sehol, az udvarias fogadtatást mindazonáltal hálásan köszöni. A Natáliával együtt előkerült viszont egy 1931-ben készült fotó, méghozzá ezzel a képaláírással: "Szép Ernő Dayka Margitnak udvarol, aki Aranyóra című darabjának főszereplője volt a Belvárosiban". Hogy valóban udvarlás folyik-e az ominózus képen, a frakkban feszítő, cigarettát tartó kezét gentlemanlezserül a térdén pihentető szerző (47) és a hódolói csokrokkal beborított, elfogódottan mosolygó díva (24) között, talán csak a jóindulatú képzelgés része, azé a képzelgésé, amely szereti azonosítani az írót a művével. Udvarolt, nem udvarolt, azt meg kell hagyni, a kép kísértetiesen úgy fest, mintha még mindig a színpadon lennének egy Szép Ernő-darabban, melyben a szerző idősödő önmagát játszaná, Dayka meg a Szép-repertoár szerelmet adó, földhözragadt kisnőinek egyikét. Előfordul ez a felállás az Ádámcsutka című regényben: a fiatalságát fájlaló, negyvenhat éves író és Iboly, a másodéves színinövendék ülhetett volna így egymás mellett, leszámítva persze a csokrokat és a frakkot (a cigaretta - nyilván kézzel sodort - stimmel), ha az író színpadra alkalmazza 1935-ben megjelent könyvét. Erről azonban, az önkéntelen, plusz képi tartalomról a legkevésbé a fotós tehet; Szép Ernő intézte így, azzal, hogy prózában mindig egyes szám első személyben kezdte, és erről a jó szokásáról, még ha sokszor szabadkozott is érte, soha le nem tett.
Az első éhezések
A Natáliában egyes szám első személyben megénekelt, hajdúszoboszlói fiatalembert, aki 1904-ben érkezett Budapestre, hogy az éhes városban fogyjon bele az irodalomba, persze hiába is keresnénk ezen a fotográfián. Pedig az irodalomtörténet szerint ott van ő is: ha csak az író hangjában felcsendülő, híres és sokat emlegetett gyermeki rácsodálkozás alapján tájékozódunk, nem csak az idősödő író, de a fiatalember (sőt még a gyerek is) képben van. Bár az erősen ritkuló, gondosan előrefésült hajzat érvényes próbálkozás, e látványos felnőttség aligha téveszti meg az ismerősöket.
Az első éhezések (mert jönnek majd még embert és gyomrot próbáló idők) mindenesetre rég letudva, láthatóan a frakk sem bérelt (bár erre nézve nincs a birtokunkban biztos adat), a tartás szálfaegyenes: ha látná, biztosan büszkén tekintene kései utódjára az a szép emberként emlegetett ős is, akiről a szoboszlói Szépek a nevüket kapták. A bennfentesség és beérkezettség látszata tökéletes. Erre mindenesetre rácáfol az életrajz, amely örökös pénzzavarról árulkodik, és amelyben a megállapodottság élményére sem találtunk túl sűrűn utalást. Még ha lett is volna igénye ilyesmire, kezdő újságíróként elérhetetlen luxusnak tűnhetett az egzisztenciális biztonság, amihez egyébként (bőségesen ír erről a gyermekkorát felelevenítő Dali Dali Dal és a Felnőtteknek című könyveiben) családilag sem igen volt hozzászokva. A századfordulós Pestre befutó fiatalembert félteni azonban nem kell: irodalmilag előnyös helyeken éhezik, és feltalálja magát addig is, amíg be nem fogadja az Est-lapok körül gyűrűző újságíró-társadalom és a hamarosan induló Nyugat. Igény szerint hol ellenzéki, hol kormánypárti rigmusokat ír (darabja 4 korona), meg heti aktualitásokat tárgyaló szezonverseket, és büszke, ha komoly költeményeit lehozza valamelyik napilap (a kezdő költők mindenkori árfolyamán: ingyért). Nagy szerencséjére nagyjából egy időben érkezik Budapestre a kabaré műfajával, amely az ő költői működésével párhuzamosan kezdi meg a maga felforgató tevékenységét a fővárosban. Kabarészerzői minőségében legelőször a mai Művész mozi helyén, a Nagy Endrének is bemutatkozást biztosító Bonbonniére-ben fordul meg; azonmód színpadra is kapacitálják, de a közönség jobban derül a szerző családnevén, mint azon a rigmuson, amivel a "bankfiús külsejű" költő e jeles alkalomra készült. Bezzeg Medgyaszay Vilmába, a sanzonok fátyolos hangú királynőjébe nem fojtják bele a szót, amikor Szép Ernő kupléit énekli, és hasonlóan nagy igény mutatkozik a szerző prózai kismicsodáira, tréfáira, jeleneteire is. Nevezett szerző ezt nem is nagyon bánja, mert az ő részéről viszont nagy igény mutatkozik azokra a tíz-, húsz- és ötvenkoronás bankjegyekre, amelyeket egy-egy ilyen szösszenetért Nagy Endréék kiutaltak a kasszából. Kellett is a pénz, mert a líra rosszul fizet, a kártya viszont sokat visz. Még akkor is, ha a fájdalmas nosztalgia költői megszólaltatója, ez a részvéttel csordultig telt művész, aki séta közben két lelógó karját is megsajnálja, másodállásban kíméletlen kaszinójátékos, akire Kellér Andor (Szép Ernő sorstársa az elsüllyedt szerzőségben: lásd cikkünket: Kései befutó, Magyar Narancs, 2006. szeptember 9.) így emlékezett: "Való igaz, hogy ő, aki egy fűszálat sem taposott volna el, verítékező családapáktól könnyű szívvel nyerte el utolsó fillérjüket."
Szép Ernő igazi lokálpatrióta, azaz az éjszakai lokálok nagy rajongója, aki - hogy költői képbe helyezzük a költőt - mindenhová magával cipeli (füstös kártyaszobákból könnyed kalandokba, lármás szerkesztőségekből a ligeti vurstliba) a hajdúszoboszlói zsidó tanító, a mindenki által nagyra becsült Szép Sámuel kicsi fiát. A gyermek Ernőt, akinek a leghétköznapibb apróság is csuda, észmegállító és bolondító, és aki jól megfér a mindenhol otthonosan mozgó, hajszolt világfival. A hangnem változhat ugyan az évtizedek során, de ezek ketten egymás kezét el nem eresztik soha, pedig elég alkalom (háború, emigráció, munkaszolgálat, irodalmi mellőzöttség) adódik az elválásra. Úgy látszik, kellettek egymásnak abban a sehová tartozásban, amelyhez egy 33 éven át bérelt margitszigeti hotelszoba adta a lakcímet, a szúró szívfájdalmak kitartó pártolása pedig az élményanyagot. (Kellértől tudjuk azt is, kik fordultak meg e margitszigeti, szállodai bérleményben: "Csak nők látogatták, férfi egyetlenegy: a végrehajtó, aki korán reggel szokott hozzá bekopogni. Ezt elnevezte Szép Ernő kedvenc költőjének, mert mindig álmából költötte fel.")
A szigetre hazahurcolt szívfájdalmakból és együttérző sóhajokból nagy gyűjteményt őrizhetett az író, mert jutott belőlük novellába, regénybe, cikkbe (és természetesen az itt nem tárgyalt versekbe is); mindenhova, ahol egyes szám első személyben kezdte az elbeszélő. Legtöbbször pedig ezzel kezdte, leghíresebben talán a prózai pályacsúcsot futó Lila Ákácban: "Elmondom neked, hogy csókoltam meg azt a lányt. Barátom, ott ült az a lány a padon és nevetett: háhh, háhh! kacagott barátom..." A padon kacagó lány, a kézzelfogható, elérhető-megélhető szerelem persze nem kell a felfelé sóvárgó, úriasszony szerelmére vágyó bankfiúnak, de a klasszikus Szép Ernő-i recept szerint végül nem a nagyra tartott Bizonyosné, hanem a könnyű játékszernek nézett, semmibe vett Tóth Manci lesz az, aki miatt a mesélő a legvégén elmondhatja: "Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Nem vettem észre. Adj tüzet, kérlek."
"Nekem itt zsidónak kell lenni"
Még egy ilyen elengedő mozdulatot, megrendítően könnyed cigarettára gyújtást (mert afelől semmi kétség, hogy a megszólított barát már nyújtotta is a kért gyufát) aligha találunk dohányzó merengésben amúgy erősnek mondható irodalmi klasszikusaink között. De nem csak ez a mozdulat nincs meg máshol, az a nyelvi lezserség, utcán talált élőbeszéd is csak itt terem meg, ami a mégoly szabatosan, kerek mondatokba foglalt tájleírásoknál is pontosabban rajzolja fel az úgynevezett boldog békeidők Budapestjének bohém-kispolgári hangulatait. Szép tanár úr nyelvet tanít, pestiül, kishivatalnokiul, ligetiül ad elő, egy mára kihalt nyelven, melyet minél folyékonyabban beszélnek a szereplők, annál magával ragadóbb a hatás. Szép beviszi az irodalomba a liget és az orfeum szedett-vedett alakjait, de a belépéskor nem utasítja rendre őket; nem kell szájat mosni, átöltözni, ahogy jöttek, úgy ülteti le őket az úri társaság asztalához. Jó kis társaság gyűlik össze másik nagy prózai remekében, a Lila Ákáctól nagyon távol eső Emberszagban: csupa művelt polgár, korábban még (úgy-ahogy) magyarnak tartott munkaszolgálatos, akik zsidó származásuk miatt ássák a sáncot a 60 éves íróval egyetemben. Itt már ásni kell, és életben maradni, se idő, se hely az olyan fájón szellemes eszmefuttatásokra, amilyenre az 1919-ben megjelent Lila Ákácban még alkalmat teremthetett egy bús, kávéházi merengés: "Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál! (...) Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevethetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? (...) Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot, vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell a világon, hogy valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember."
Mint az várható volt, a közmunka és a tehermegosztás Szép Ernő-i tervét nem osztotta a hivatalos vezetés, az azonban magát a szerzőt is váratlanul érte, hogy milyen hamar, már 1920-ban lezsidózzák egyes kritikának álcázott, szélsőjobboldali kirohanásokban, amiért Patika című darabjában ironizálni mert a dzsentrivilágon. Ha innen nézzük, a sáncásás nem is esik olyan távol a Ligetben kacagó Tóth Mancitól, az pedig egyenesen zavarba ejtő, hogy az író ugyanabban a csodálkozó-ironikus hangnemben mesél a Liget környéki szívbéli libikókáról, mint a Pozsonyi úti csillagos házból való elhurcolásáról és az azt követő megaláztatásról. Az Emberszagból tudjuk, hogy lehet csücsülni is a vérzivatarban, divatozni a sárga csillaggal, és akár nevetésre is kényszeríthet, ha hatvanéves fejjel egy pribéknek állt buta gyerek ütlegeli az embert. Sírnivaló "poénok" ezek egy abszurd színjátékban, melyet a szerző halk iróniája tesz még abszurdabbá. Bár egyszer már az újságok is a halálhírét keltették, Szép Ernő túlélte a holokausztot (nem őt, hanem a testvérét lőtték a Dunába), de egy rövid átmenetet kivéve az új világban nem volt hely a hozzá hasonló polgári csökevényeknek. Bár adná magát a befejezés, a "Szép Ernő voltam" saját magát búcsúztató, híres egysorosa, de épp hogy beköszöntünk, most jönne csak az ismerkedés javarésze, melyhez biztató kezdet egy kép és egy Natália (és persze joggal örülhetünk az újra kiadott novelláknak és az elfeledett drámáknak is), de az írói névjegyhez tán elkélne egy életműsorozat, egy friss monográfia, és néhány hűtőmágnes is. Úgy, úgy, az író arcképével. Kosztolányinak is van már ilyenje, járna Szép úrnak is.
