Boldog közlekedőnemzet az angol, akkora metróhálózatba, mint az övék, simán belefér egy mesemondási szándékkal életre hívott fantasybirodalom is. Míg balkáni végeinken már az is átlóg a tudományos fantasztikum térfelére, ha valaki megállót vizionál a Gellért térre, az angol illetőségű (ma már világsztár) Gaimannek azért ennél mélyebbre kellett ásnia, hogy elringassa olvasóit. A neves szerző, aki írásaival (The Sandman-képregények, Csillagpor - a sor hosszan folytatható) akkora adrenalinfröccsöt adott a felnőttmeséknek, hogy a közönség azóta sem tért magához a pörgésből, szóval ez a Gaiman gyakorlatilag a londoni metrótérképet regényesítette meg a Soseholban (leánykori nevén: Neverwhere, első kiadás: 1996), azt a színes hálózatot, amely pólók, hamutartók és esernyők ezreit díszíti a londoni szuvenírshopokban.
E fantasztikus metro-guide-ban London, nagyon is logikusan, egy fenti és egy lenti világra oszlik: míg fentebb a jóllakott yuppie testi épségére a taxifogás és a bioétrend jelenti a legnagyobb veszélyt, addig a lenti, járatközi mesetérségekben valamivel több kell az életben maradáshoz. Ezeken a szinteken a kardvívás, a lándzsahajítás és a különféle éles pengékkel való bánás éppoly elengedhetetlen tudnivalók, mint fentebb egy vállalati memo megszerkesztése - olyan tanulság ez, mellyel hősünknek, egy Richard nevű sikeres életmegúszónak hamar meg kell barátkoznia. Ha az irodalmi valóságot tekintjük, akkor Richard egy Nick Hornby-regényből bucskázott át Alice Csodaországába, az íróasztalán játék trollokat tologató fiatalembert hamarosan nálánál jóval nagyobb és felettébb rosszindulatú lények kezdik tologatni egy megengedően véres nemesi összeesküvés megszeppent szereplőjeként. Persze ez a világokkal való, könnyűkezű játék aligha új keletű jelenség; inkább afféle kötelező kűr, műfaji belépő. Nem is igazi fantasyíró, aki nem tud legalább egy kisebb földrészt benépesíteni a saját lényeivel, és nem mellékeli hozzájuk teremtett világuk keletkezésének/hanyatlásának legendatárát. Ebben a tekintetben Gaiman sem nyerné el a műfajújítók nívódíját, és ami azt illeti, beszélő állatok, Hacsek és Sajó-s bérgyilkosok, valamint barokkos punk-rock karakterek dolgában is akadnak vele egyenrangú idomárok (bár erről lehet, hogy nem ő, hanem a Sosehol megkésett magyar megjelenése tehet). Azon a butiksoron árul, ahol Terry Pratchett és Douglas Adams fényes szalonjai csábítják a kuncsaftokat, de akad, amit a nagyok sem tartanak, csakis Gaimannél kapható. A Sosehol világának egységbe forró, lezser szedett-vedettsége, brutalitásában is gyengéd humora, szépen kijátszott ellentmondásai és (pop)kulturális naprakészsége (hogy pont egy fantasy űzzön gúnyt ilyen találóan a médiaelit pöffeszkedéséből!) olyasféle egyveleget alkot, amely többet ad a részek összegénél. Külön-külön mind megvolt már, de így csak a Gaiman-művek gyártják: ha nálunk új is a jelenség, a minden tekintetben (metróilag is) jobban eleresztett angoloknál Gaiman patinás márka, rég tőle kell a trónt követelni.
Fordította Pék Zoltán. Agave Könyvek, 269 oldal, 2480 Ft
