Alighanem a legújabb kori osztrák politika egyik emblematikus fotója lesz az a kép, amely Herbert Kicklről készült január 6-án, ahogyan egyszerre zavart és magabiztos tekintettel kilép a bécsi Hofburg Mária Terézia-termének híres vörös tapétaajtaja mögül. A rejtekajtó Alexander Van der Bellen államelnök irodájába vezet, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) vezére pedig azért járt odabent, mert hosszú huzavona után az ország formálisan első embere végül nem tudta elkerülni, hogy a szélsőséges politikust kérje fel kormányalakításra.
Pedig Van der Bellen mindent megtett, egyesek szerint talán túl sokat is. Nem jellemző ugyanis, hogy egy ország első közjogi méltósága a szokásrendet – és bizonyos nézőpontból akár a választói akaratot is – megkerülve ne a győztes párt vezetőjét kérje fel kormányalakításra – márpedig tavaly októberben ez történt Ausztriában. Az FPÖ először nyert országos választást, miután 1 408 514 szavazattal a voksok 28,8 százalékát, és ezzel a Nemzeti Tanács (az osztrák parlament alsóháza) 57 mandátumát szerezte meg. A második helyen a háború utáni osztrák politika meghatározó ereje, a választás idején is kormányon lévő Osztrák Néppárt (ÖVP) végzett 26,3 százalékkal (51 mandátum), történelmi, 11 százalékpontos visszaesést bemutatva, 20 mandátumot veszítve az öt évvel korábbi eredményéhez képest. Harmadiknak az ÖVP-hez hasonlóan klasszikus establishment-párt, Ausztria Szociáldemokrata Pártja (SPÖ) futott be (21,1 százalék, 41 mandátum). Az SPÖ legalább annyit elmondhat, hogy nem süllyedtek mélyebbre a 2019-es eredményükhöz képest – az akkor tényleg történelmi mélypontnak számított. A klasszikus pártokat jókora lemaradással követte negyedik erőként a NEOS, az Új Ausztria és Liberális Fórum nevű formáció a maga 9,1 százalékával (18 mandátum). Legkisebb pártként az ÖVP kormánykoalíciós partnereként jókora buktát bemutató Zöldek csusszantak be a parlamentbe 8,2 százalékkal (16 mandátum). A Zöldek öt éve még 14 százalékot értek el, azaz a kormányzás alatt támogatóik majdnem fele elfordult tőlük.
Hogy egy ilyen választási eredmény láttán a korábbi zöld párti politikusból államelnökké előlépett Van der Bellen nem a győztest hívta kormányalakításra, onnan nézve érthető, hogy a többi parlamentbe jutott párt mindegyike azzal kampányolt, nem lesz hajlandó a Kickl vezette Szabadságpártot koalíciós partnerként hatalomhoz juttatni. Nem véletlen, hogy ebbe jó előre beleálltak, hiszen a közvélemény-kutatások alapján már tavaly nyáron egyértelműen látszott, hogy a Szabadságpártnak a legnagyobb az esélye a győzelemre. Az államelnök azzal érvelt, hogy a szorongató gazdasági és társadalmi kérdésekkel terhelt – ámde gazdag – országnak minél előbb új kormány kell, és ha deklaráltan senki nem akar az FPÖ-vel együttműködni, nem akarja az időt húzni azzal, hogy a győztes Kickllel próbálkozik először. Az osztrák demokrácia védelmezőjeként fellépő Van der Bellen (akit Kickl a Hofburg múmiájának nevezett korábban) alapvető motivációja volt az is, hogy az általa – és mindenki más által is – szélsőségesnek tartott, demokráciaellenes húrokat pengető FPÖ-t, és azon belül is a hírhedten oroszbarát, oltásellenes, összeesküvés-elméleteket előszeretettel propagáló, xenofób és LMBTQ-ellenes szólamokat fújó Herbert Kicklt távol tartsa a hatalomtól. Száz nappal később látjuk: ez nem jött be.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
