Behemót tömbök és légies formák, szórakoztató koncepció és maró társadalomkritika. Egyszeri ötletek és alaposan kidolgozott alkotói formanyelv, a mélység és a bornírtság, a komoly tétek és a gyanús blöffök állnak össze az alighanem legjelentősebb kortárs osztrák képzőművész, Erwin Wurm életmű-kiállításában a bécsi Albertina Modernben.
Az anyag beszippant és továbbgondolkodásra késztet, de ugyanakkor nem hagy kétségek nélkül. Ha katarzisközelbe kerülünk, az sem abban a formában történik, ahogyan várnánk. De talán nem is érdemes a katarzist játékba hozni, másféle hatásmechanizmusra épít itt minden. Wurm életművére ugyanis különösen jellemző ez a varázstalanított megközelítés – ez adja az eredetiségét, és egyben természetesen korlátokat is szab a művek befogadásának.
Közös játékra hív inkább, társadalomkritikájában mindig hagy helyet a humornak,
a reprezentációt sohasem tolja túl a befogadhatóság határán, néha már túlságosan is készséges a művek szemlélőivel.
Ez persze nem vonatkozik az egész életműre, az Albertina kiállításán ugyanis tényleg a teljes oeuvre áll előttünk, az apropó pedig merőben életrajzi: Wurm 70. születésnapja. A Stájerországban született művész a világelit része, a műtárgypiaci érdeklődés, illetve a világszerte szerveződő kiállításai is ezt támasztják alá. Egyszerre van otthon Bécsben és New Yorkban, művei minden jelentős kortárs gyűjteményben megtalálhatók. Néhány éve a budapesti Ludwig Múzeumban is volt kiállítása – főként úgynevezett egyperces szobraiból –, műtárgyat is ajándékozott az intézménynek ekkor, a tárlaton pedig mások mellett Dolák-Saly Róbert és Fábry Sándor is tartott alkalmi vezetést – de ez azért ne riasszon el senkit. Könnyű, alkalmanként túl könnyű is vicceseket mondani egy-egy Wurm-műről, viszont érdemes a tréfás felszín mögé nézni.
A bécsi retrospektív kiállítás nagyjából a pályaívet követi kronologikusan, egy-egy fontosabb időszakra bővebben is kitérve. Az összképet nézve ugyanakkor nem annyira jellemző erre az életműre a hullámzás, de akár az útkeresés sem. Wurm elég határozottan tette fel már a 80-as években, pályakezdőként az őt izgató formai-tematikai kérdéseket, és ezektől nemigen tágított az elmúlt ötven évben, még ha más és más módon kísérelt is meg válaszolni rájuk.
Legendás életrajzi adat, de ezen a kiállításon is előkerül, hogy festő szeretett volna lenni, de „csak” a szobrászképzésre jutott be, így fordult érdeklődése a térbeli formák felé. Legkorábbi munkáiban érezni még ennek a kvázi kényszeriránynak a hatását, bár már ott is meglehetősen kreatívan. A porszobrok – az olyan üvegtárlók, melyekből hiányzik a műtárgy, de annak egykori helyét az állványon megülő por mutatja – Wurm legradikálisabb művei. Okkal kapcsolják be még mindig, ennyi év távolából is a látogató fejében a kamuriasztót, ugyanakkor önironikus sármjuk megkérdőjelezhetetlen. Aztán jó néhány évtizedes ugrás után az utóbbi évek Skins címen futó torzószobor-sorozata is hasonlóképpen kutatja a hiányzó test helyén keletkező űrt.
E két végpont között ott sorakoznak a Wurm-életművet univerzálisan érvényessé tevő alkotások is, a felfújt testek, a ruharétegekből álló szoboralakok, a túlhizlalt Porsche autó, az embertelenül keskeny családi ház, majd az egyperces szobrok, végül az emberi alakok nélküli ruhaszobrok és a kockatestek. Összességében elképesztően üde és évtizedes dimenzióban továbbra is kifejezetten friss a Wurm-életmű gerince.
Elgondolkodtató, ahogy a szobrászat mibenlétét boncolgatja a viccelődéssel együtt,
gondolok itt a két lábon járó gondolatbuborékokra vagy az agyongázolt puha óriáspisztolyra. A művészetszociológiai felmérések is azt mutatják, hogy a kortárs közönség a szobrászathoz tud a legkönnyebben kapaszkodókat találni. Wurm munkái éppen amiatt érdekesek, hogy miközben önmagukon keresztül kérdeznek rá a szobrászat, a szoborlét alapvető kérdéseire, ezek a kérdések éppúgy érvényesek lesznek a többi szobornak nevezett műre is, a minőségtől lényegében függetlenül. (Ennek fényében még szomorúbb, ahogyan a mi köztereinken a szobrászathoz viszonyulunk, Columbo hadnagytól az arany csodaszarvasig.)
Ha mégis hiányérzetünk lesz a kiállítás végére, az inkább amiatt lehet, hogy a feltörő radikalizmust mintha túl sokszor domesztikálná a jól fogyaszthatóság iránti igyekezet. A felfújt piros Porsche persze a fogyasztói társadalom egyértelmű kritikája, mint ahogy a „kiüresedett” ruhákból hiányzó emberi alakokat is könnyű az uniformizált világ egyéniségeket eltüntető működésének metaforájaként értelmezni.
A lényeg legtöbbször a párbeszéden van. Az egyperces szobrok épp attól egypercesek, hogy a néző részvételével valósulhatnak meg csupán, rövid időre. De sokszor tényleg geg szinten marad mindez, már a következő terembe érve elillan a hatás, a shopban pedig végképp önmaga paródiájába fordul a dolog. Hiába vagyunk már hozzászokva a Mona Lisa- meg a Klimt-zoknikhoz, a Basquiat-baseballsapkához, vagy a Van Gogh-strandtörölközőhöz, egy kortárs művész esetében még nyomasztóbb a piac nem műtárgyi szintű betörése. Vehetünk 50 euróért Wurm-szignós virsli alakú ceruzatartót, 70-ért plüssbuszt („Designed in Austria, Made in China”), 2,50-ért nyakba akasztható fém savanyú uborkát is. Persze valahol ez is „a nagy tréfa” része talán, de akárhogy is, ezen már nem nevetgélünk olyan jóízűen, miközben távozunk.
A kiállítás megtekinthető a bécsi Albertina Modernben 2025. március 9-ig.
