A szerző legújabb magyarul megjelent (eredetiben egyébként 2012-es, angolul 2016-ban kiadott) könyvéről olvastuk már azt, hogy útikönyv, afféle szabálytalan memoár egy világutazó tollából, de definiálták vaskos novellagyűjteménynek, és rendhagyó regénynek is. Mindegyik, illetve egyik sem: ami ebben az esetben nem nagyon jó hír.
Az osztrák szerzőnek – akit a Thomas Bernhard és Peter Handke utáni osztrák irodalom legfontosabb alkotójaként emlegetnek – életművében számos műfajváltó, határátlépő mű található, és ezekben az utazás már a legelső műveitől kezdve fontos szerepet játszik. Így volt ez első nagyobb regényében, az 1872–1874-es osztrák–magyar sarkvidéki expedíció történetét elmesélő A jég és a sötétség borzalmaiban, a talán leghíresebb könyvévé vált Az utolsó világban, a különös versesregény-szerű formában megírt hegymászóeposzban, A repülő hegyben, vagy a kínai császár udvarában játszódó Cox vagy az idő múlásában is. Ám míg a felsoroltaknak a fikcionalitás mindig fontos eleme, az Egy félénk férfi atlasza végig a szerző életrajzi pozíciójából beszél. „Láttam…” – ezzel kezdi a hetven történet mindegyikét, s csak az utolsó előtti fejezet olvasásakor bizonytalanodunk el: amikor a szerző olyan dolgot „látott”, amiről biztosan tudhatjuk, hogy nem láthatta – legfeljebb a képzeletében vagy metaforikus értelemben. Kérdés, hogy egy rendesen szabott posztmodern írónál komolyan kell-e venni ezt a kis elbizonytalanodást. Ám sem az utolsó fejezetben nem lesz a nézőpontváltásnak folytatása, sem a megelőzőket nem írja felül utólag. Afféle kakukktojás ez a hatvankilencedik rész, indokolatlannak és emiatt zavarónak tűnik.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
