A podcasthallgatásnak van egy elég erős lutri faktora: véletlenszerű, hogy éppen mire kattintunk és mire nem, kevéssé következik egyik műsor hallgatásából a másik, sőt még a kereshetőség sem olyan problémátlan ügy, mint ahogy azt a mesterséges intelligencia korának küszöbén toporogva gondolnánk. Egyszóval: elég használhatatlanok a podcastmegosztó platformok.
Ám ha hamarabb is kezdhettük volna az ismerkedést a Képtelen Krónikával, a suttogó propaganda által magasra srófolt várakozásainkat sajnálatos módon a hallottak nem teljesítették be hiánytalanul. Pedig a 46. epizódjánál tartó sorozatnak, ha nem is nagy, de elég lelkes rajongótábora van a különböző online közösségi oldalakon. És az ajánlót is mintha nekünk írták volna: „Ha érdekel a történelem vagy csak a jó sztorik, neked ajánljuk a KK-t, csak mindvégig tartsd fejben mottónkat: »Ez nem shaming, ez történelem.«” Igaz, ezt a mottót nem teljesen értjük. Mindezek után úgy festett a legutóbbi adás, hogy a műsor egyik házigazdája, Stöki, behozott egy könyvet a stúdióba, felolvasott belőle különböző részeket, majd a két másik házigazda, bizonyos Grath és Mazur az elhangzottakra reagált néhány szóban, azokat is sajnálatosan sok szóviccel fűszerezve.
Mindez teljesen rendben van, végül is azt tesz fel az ember „a zinternetre”, amit akar, de ismeretterjesztésnek nevezni ezt a produkciót kicsit erős, mint ahogy a szórakoztatásnak is el tudjuk képzelni ennél szofisztikáltabb formáit. A könyv, amely a műsor alapját, gerincét és hangzó anyagának jelentős részét adta, Gróf Lázár Kálmánnak az eredetileg 1867-ben kiadott Körút az állatkertekben c. munkája volt. Persze nagyszerű dolog újra felfedezni a kulturális emlékezetből kihullott írásokat, és felfedezésünket a köz elé tárni, csak hát, ha ez a „felfedezés” csak úgy lóg a levegőben, akkor annak a hatása is elmarad majd. Például ez a 19. századi könyv még csak igazi kuriózumnak sem számít, mivel 2014-ben a Fővárosi Állat- és Növénykert reprint kiadásban ismét hozzáférhetővé tette. A szerző életrajzának felgöngyölítéséhez forrásként citált két online cikk is arról árulkodik, hogy nagy kutatómunka nem előzte meg a stúdiózást. Lehet ezt így is persze, de akkor magában a műsorban kellene valamiképp ellensúlyozni a mélység, illetve a felkészültség hiányát. Például azzal, hogy szórakoztatóan beszélünk a megidézett műről. Ellenben az, hogy gépiesen beolvassuk (alighanem monitorról) a szerzői életrajzot, minden, csak nem szórakoztató. Aztán meg a műsor nagyobb részét kitevő szótári kalandozás is erősen megúszós tartalomkészítésnek hat. Volt idő, amikor hasonló témákkal kapcsolatban például hozzáértő szakembereket is megkerestek. Ezek az idők nyilvánvalóan elmúltak.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
