Krusovszky Dénes

A magyar foci régebben csak rossz volt, az utóbbi években viszont szürreális lett, de így legalább a sport és a kabaré közötti pozíciója alkalmas lehet rá, hogy új híveket szerezzen neki, főleg a fiatalabb generációk soraiból. Három különböző rádiócsatorna focival kapcsolatos műsorát hallgattuk végig a múlt héten, és mindhárom kifejezetten tanulságosnak bizonyult.

Szégyen, nem szégyen, arról, hogy létezik ez a jeles nap vagy fesztivál, vagy akármi is ez, tehát, hogy van egy olyan piros betűs ünnep, amit úgy hívnak: Itthon vagy, Magyarország szeretlek!, eddig fogalmunk sem volt. Valószínűleg azért, mert tavaly épp nem voltunk itthon Szent Mihály napján, tavalyelőtt meg még nem pattant ki ez a nagyszerű ötlet Rákay Philip hopmesteri kobakjából.

Már a címnél hajlamosak vagyunk elakadni, mert ha Önindító, akkor kinek szól? Nem inkább csak simán „indítónak” kéne lennie, már ha az a célja, hogy a hallgatók napját beindítsa? Ha meg önmagukat igyekeznek a műsorvezetők – minden hétköznap reggel „szűk” négy órában – felhúzni, ahhoz minek közönség?

„Vadidegen testek csapódnak be életünkbe, és eltűnnek hirtelen, de úgy, hogy még véletlenül se mondhassuk: nyomtalanul!” Ezekkel a szavakkal kezdi az 1990-ben fiatalon elhunyt vajdasági költő, Sziveri János A rövid élet titka című curriculum vitae-jét, s ugyanezekkel a szavakkal indul a most megjelent kötet, a Pasztorál is.

Mire megtudjuk, hogy Gérard Depardieu-t könnyebb átugrani, mint megkerülni, már olyan magasan van az ingerküszöbünk, hogy erre szinte fel sem kapjuk a fejünket. Pedig mi csak egy laza kis szombat esti, határon túli kultúrkörképhez készültünk, a végén meg nemcsak a korpulens francia, akarom mondani orosz sztár testi valójához kerülünk közelebb, de a Szent Korona gyógyító erejéhez is.

Megvan a veszélye a múltba révedésnek: egyrészt elég hamar elhiteti, hogy van a jelennek (sőt a jövőnek) alternatívája, másrészt, mert a sok andalgás közben hajlamosak lehetünk megfeledkezni a tényről, hogy a múlt mint olyan nem létezik, folyton létre kell hozni, rákérdezéssel, vitával, újragondolással, máskülönben valaki más fogja helyettünk, nekünk megcsinálni a múltat, és abban nincs sok köszönet.

Politológusi ámokfutás a Kossuthon, Lánczi Tamás főszereplésével. Rádiókritika.

Ha létezne Guinness-rekordja annak, hogy hányszor lehet kimondani huszonöt perc alatt a család szót, a Nemzeti Nagyvizit legutóbbi adása jó eséllyel pályázhatna rekorddöntésre. Nincs ezzel különösebb gond, csak hát ennek is pont annyi értelme van, mint megfőzni a világ leghosszabb virslijét, vagy fél perc alatt meginni egy üveg ketchupot.

Be kell vallanunk, eddig azt hittük, hogy a magyar szabadság napját június 19-én ünnepli az ország azon része, amelyiknek egyáltalán eszébe jut a dolog (azaz a távozó Viktor Silov altábornagy gondterhelt arckifejezése), és amelyik ezentúl szívesen hallgat zenitjükön jócskán túl vegetáló pop- és rockzenészeket a Felvonulási tér repedezett aszfaltján.

Irodalmi körökben ma is előszeretettel hangoztatott közhely, hogy létezik egy tovább élő nagy magyar fordítói hagyomány, mely különösen a költészet tolmácsolása terén mutatott és mutat fel újra és újra nagyszerű eredményeket. Az igazság ehhez képest az, hogy már bő két évtizede sehol sem vagyunk ezen a téren, s ha magunk elé képzeljük egy olyan lírafogyasztó honfitársunkat, aki semmilyen világnyelven nem olvas (amit nem is olyan nehéz azért elképzelni), akkor azt is látnunk kell nyomban, hogy egy-két kósza kivételtől eltekintve a 80-as évek utáni külföldi lírából szegény számára szinte semmi sem elérhető.

Ha valamivel, azzal biztosan nem lehet vádolni a közszolgálati rádiót, hogy túlságosan sok teret biztosít a nyelvápolásnak, igaz, gyakran az az öt perc is több a soknál, amit hétköznap esténként a Tetten ért szavak kap.

A Bartók rádió kevéssé szerencsésnek tűnő műsorsávra, vasárnap délelőttre időzíti fiataloknak szánt beavató műsorát, a találó című Kezdőhangot - és kifejezetten tartalmas ötven percet kap, aki mégis a rádióhallgatás mellett dönt tíz óra körül.