Először is ott van a műsorvezető komoly sportteljesítménynek is beillő beszédmunkája, aztán az is szem-, illetve fülkápráztató, ahogy ugyanő önfeledten lubickol a közhelyek pezsgőfürdőjében. Az is ámulatra adhat okot, hogy minden negatív előjel ellenére a műsor rendben lemegy, és habár vadul csapong, nem esik szét egészen, és végül eljut A-ból B-be, még ha ez a két valami nincs is különösebben távol egymástól.
A jobbára társadalmi nemtörődömségbe és rosszkedvbe fulladt egykori civil tüntetések egyik leggyakrabban színpadot találó politikai aktivistája volt Papp Réka Kinga, aki ezúttal, mintegy az egész ellenzéki tehetetlenség eleven szimbólumaként, beszélgetőpartnerek nélkül monologizál egy sötét kis óbudai stúdióban. Hirtelen nem is tudjuk, hogy hallottunk-e már hasonlót, de inkább nem, mint igen. Professzor Paprika – őt takarja ez az enyhén narcisztikus beütésű név – egyszer csak elkezd beszélni, aztán egy óra múlva abbahagyja. Előfordult már, hogy volt vendége is, de ez esetleges dolog, és láthatóan nem szükségszerű velejárója a műsor elkészítésének. Sok rádiós kétségbeesetten keresi a műsor-minőség felelősségének lehetséges megosztási módjait, legkézenfekvőbben azzal, hogy vendégeket hívnak be, kis színes bejátszásokat készítenek, zenei betétekkel oldják a hangulatot. Papp Réka Kinga ezen eszközökkel nem él, de szinte lehetetlen eldönteni, hogy azért-e, mert olyannyira magabiztos, hogy le tud róluk mondani, vagy egyszerűen csak nem akar bajlódni az ilyesmivel. Mert magabiztosságra végül is lehet oka; a kis rádiók gyakorlatlanabb műsorvezetőire oly jellemző kontúrtalan beszéd, fakó hang, ritmusbeli csúszkálás és őzés őt nem fenyegeti. Inkább az a baj, hogy túl gyorsan beszél, mint aki két-háromszor annyi mondatot próbál bezsúfolni a műsorba, mint amennyi hatvan percbe kényelmesen belefér.
A legutóbbi adás témája a budapesti lakhatási válság volt (a válság szó kimondásakor minden egyes alkalommal szirénázást imitált a műsorvezető). Kevés aktuálisabb téma van, hiszen itt az ősz, a lakáskeresés legvadabb periódusa. Idén ráadásul a felbolydult lakáspiacon rövid idő alatt majd’ duplájára nőttek a bérleti árak. Vagy ahogy Papp találóan összefoglalta: „a társadalom eddig is szívott, de most exponenciálisan szív”. Ennek illusztrálására beolvas egy internetes hirdetést, ahol a tulajdonos, hát, virágnyelven megfogalmazott, de egyértelmű szexuális szolgáltatásokért cserébe juttatna lakhatáshoz egy arra hajlandó „kedves és csinos diáklányt”. És akkor már, ha erről van szó, a műsorvezető tesz egy kört a szexmunkások érdek-képviseleti ügyei, aztán a családon belüli erőszak, majd saját, nehezen megtalált házmesterlakás albérlete apropóján a 20. század elejének lakhatási válsága felé is. Ha rajzolva próbálnánk meg elképzelni a műsor dramaturgiáját, durván satírozott köröket és átlókat látnánk minden bizonnyal. Paprika Professzor széles, határozott léptekkel indul el, majd fordul vissza, köröz, oldalaz, attól függően, hogy milyen asszociációk vezetik monológja fonalát az adott pillanatban. Mindenesetre úgy tűnik, hogy ő mindvégig tisztában van azzal, mi mire miért következik, s ezt a bizonyosságot végül a hallgató maga is át tudja élni. Hacsak nem arról van szó, hogy azért, mert már minden, ami itt elhangzik, ismerős valahonnan. Papp nyilvánvalóan sokat készült erre az adásra is, szakirodalmat idéz, közvélemény-kutatást ismertet, statisztikákat oszt meg nagyon hasznos, de nem túl eredeti módon.
És hát mégiscsak itt bicsaklik meg ez az egyemberes, puritán koncepció: a vágy, hogy a műsoridőt minél tömörebb beszédanyaggal töltse fel, épp azokat az üres helyeket igyekszik eliminálni, amiben a személyes reflexió (nem a könnyű kézzel megosztott, korlátozottan érdekfeszítő magánéleti anekdoták, hanem a felelősségteljes véleményalkotás lehetősége) ki tudna bontakozni. Így meg aztán hiába hallhatjuk élő egyenesben a stúdióban előadott dalt a My Fair Ladyből, Eliza Doolittle
vágyálma a szépen belakható, kellemesen meleg otthonról továbbra is fikció marad.
Professzor Paprika és a bonyolult dolgok, Klubrádió, augusztus 30.
