A rövid utószóból aztán egyre hosszabb, önállósuló prózai mű keletkezett, végül pedig még egy szintén önérvényű versciklus is került a könyvbe, ugyancsak szerény függelék megnevezéssel. A hármas osztatú (plusz előszóval és gazdag jegyzetanyaggal ellátott) könyv úgy válik nagyon finom eszközökkel, körültekintően és váratlanul egésszé, hogy a végére érve egészen bizonyosak leszünk benne, ez így egy mű. A magyar irodalomban legalábbis nehezen képzelhető el, hogy Katzenelson szövegéről valaha is ennek a könyvnek a keretein kívül lehessen beszélni. Ami a magyar irodalom nem túl feltűnő, mégis annál jelentősebb szerencséje.
A fordító-szerző Halasi azt mondja: úgy alakult a könyv, „mintha egy épület nőtt volna a poéma köré”, melyben „a poéma maga az átriumos közép”. Katzenelson nagy, megrendítő költeménye egészen különös helyet foglal el a holokausztirodalomban – immár a magyarban is. „Ez az eseményekkel egyidejű, legátfogóbb verses mű a holokausztról”, ami egyenesen „a halál torkából” szólal meg, olvassuk az előszóban. A könyv egyik értő kritikusa, Angyalosi Gergely pedig azt írta róla a Holmiban, hogy olyan, „mintha valaki a gázkamrában írna verset”. Valóban letaglózó, és az olvasó dolgát rettenetesen megnehezítő már maga a pozíció befogadása is, amelyből a költemény beszél. Katzenelson, ez a łódźi entellektüel, a zsidó művészvilág jeles alakja, drámaíró, költő és tanár, ötvenhét évesen, az átmeneti táborban veti papírra művét a franciaországi Vittelben, ahová legidősebb fiával került a varsói gettófelkelés után. Addigra feleségét és két kisebb fiát már meggyilkolták a treblinkai halálgyárban, barátai nagy része is elpusztult, azzal az egész, gazdag és egyedülálló, a háborút megelőző években lényegében virágkorát élő kultúrával együtt, amit költeményében elsirat. Katzenelson nem tudhatta akkor, mi lesz a háború végkimenetele, de abban már így is biztos lehetett, hiszen a saját szemével látta, hogy azt, amit Jidislandként ismertek, az ő világát, megsemmisítették a nácik. Nyilván afelől sem volt kétsége, hogy Vittelből merre viszik őket tovább a németek – 1944 májusában végül az auschwitzi gázkamrákban gyilkolták meg mindkettejüket. Mindennek tudatában a franciaországi időt tulajdonképpen végigírta, visszaemlékezése és egy Karthágó pusztulásáról szóló drámája is született ott, valamint ez a nagy verse, melynek két példányát ő maga ásta el palackokba rejtve a tábor területén, egy példányát pedig egy fogolycsere alkalmával szabaduló rabtársa bőröndjének a fogantyújába varrva csempésztek ki.
„Ezt a verset nem a múzsák diktálták, hanem a halottak” – írja Halasi. A siratóének műfajának megfelelően a lírai hang a továbbélő hangja, az egyetlené, aki beszélni képes a veszteségről: „Én maradtam meg egyedül, mindenki más oda.” Csakhogy Katzenelson maga is áldozat, s ennyiben beszédpozíciója egészen zavarba ejtő: nem élő már valójában, de még nem is egészen halott. Haldoklásának hangjait rögzíti, az olvasónak pedig rettenetesen nehéz belehelyezkednie ebbe. Ép ésszel elviselhetetlen kell legyen a beszélő tudata, és felfoghatatlan a fájdalom, amit közvetít. A másik út, hogy dokumentumként próbáljuk olvasni Katzenelson művét, és a mai befogadó horizontján valószínűleg eleve így jelenik meg. A róla való elkerülhetetlen előzetes tudásunk nagyon szűkös helyet hagy csak a költemény költeményként való olvasásának. Iszonyatos koncentráltságot igényelne, hogy az Ének a kiirtott zsidó néprőlt líraként vagy egyáltalán irodalomként tudjuk szemlélni, miközben mindez elég korlátozott tanulságokkal járna. Lehet-e olyat mondani, hogy Katzenelson műve versként közel sem olyan fontos, mint dokumentumként? Vagy olyat, hogy a poéma formája nem bírja el a téma súlyát? És egyáltalán, miféle forma bírhat el ilyen súlyt? Nem annak a ténye lenne inkább elviselhetetlen, hogy egyáltalán van olyan forma, ami még ilyen súly alatt se roppan meg?
Mindenesetre azzal, hogy Halasi a maga két fejezetét hozzáírta Katzenelson költeményéhez, nagy szolgálatot tett a befogadónak. Az Út az üres éghez lényegében a legtisztességesebb válasz, ami az Ének…-re adható. Persze ezt is meg lehetett volna rosszul írni, de Halasi doku-fikciós költői prózája nem követ el hibát, nem billen meg, és egészen lenyűgöző az az arányérzék és önfegyelem, amivel az érzelmi és intellektuális megközelítést kezeli. Halasi megfontolása – mint az előszóban írja – lényegében az volt, hogy ha csak az áldozatok pusztulására fókuszál, „abban megint csak nem lesz más, mint az életük vége”. Ami pedig lényegében valódi életük újbóli megrablásával lenne egyenlő. „Elhatároztam hát, hogy ebből a megsemmisített kultúrából föltámasztok valamit a szépirodalom eszközeivel” – írja, és ebben a kísérletben a figyelem az egyénről a rendszer felé fordul. Nem egy-egy sors rekonstruálása (rekonstruálhatósága) a tét, nem egyfajta művészi kárpótlás, hanem egy nagyon összetett organizmus, egy bonyolultan rétegzett, élő szerveződés átélhető módon történő megidézése. Éppen ezért lesz töredékes, kiszámíthatatlan és bár aprólékosan kidolgozott, mégsem lekerekített az a struktúra, amit a szerző létrehoz. Egymás mellé rendelődnek a zsidó folklór emlékei és a korabeli jiddis irodalom, de a pénzhez való viszony és a műemlékvédelem ugyanígy szót kap. Közben pedig – és ez megint csak szokatlan, de annál erősebb megoldás – a szemtanúk fiktív vagy valós beszámolói közé parazitaszerűen a náci ideológia retorikus elemei is beférkőznek.
Halasi a könyvét Katzenelsonnak és az elpusztított lengyelországi zsidók emlékének ajánlotta, de mint egy interjúban elmondta, tulajdonképpen unokáinak írta – mintegy a felejtés ellenében. És ez egy másik rendkívül fontos vonását is kiemeli a könyvnek. Az Út az üres éghez, különösen a középkori zsidóüldözéseket feldolgozó, függelékként közölt Da Capo – Középkor című versciklussal együtt, elemeli a Katzenelson poémája köré emelt épületet a holokauszttól mint egyetlen értelmezési forrástól. Pontosabban azt mondja, hogy a gyűlöletnek és az erőszaknak ez a formája nem ellentétes a nyugati kultúrával, a mi kultúránkkal, hanem annak szerves része, lényegében évezredes tradíció. Ez a belátás pedig annak a kellemetlen ténynek a szükségszerű megértését is magával hozza, hogy ennek a pusztító gyűlöletnek nem csak múltja létezik, de jelene és bizonyára jövője is.
Kalligram, 2014, 240 oldal, 3500 Ft
